Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 1. szám
Mednyánszky László különös, magányos ember volt. Jellegzetesen századfordulói habitus: lélekben még a XIX. századhoz kötődik, de szellemiében már a XX. század gyermeke. Festészete is - ennek megfelelően — sajátos átmenet a régi és az új közt: egyszerre őrzi és örökíti tovább a nemzeti törekvéseket megtestesítő Mun- kácsy-'hagyományt, és alapozza meg pikturánk intellektuális vonulatát. Szélsőségekre hajló, különc természete jó ideig elfedte munkásságának valóságos értékeit, halála után majd harminc évre volt szükség, hogy alakja méltó helyre kerüljön a modern magyar művészet történetében. E rehabilitáció nyomán, mint Pogány ö. Gábor megjegyzi, „gazdag és sokoldalú egyéniség támadt föl a múlt anekdotikus félreismeréséből, a festői látásnak és a monumentális formáknak kitűnő kifejezője, egy dús képzeletű látnok és éles megfigyelő, aki egész életét a valóság és a szépség határán dolgozta végig.” Százhuszonöt esztendeje 1852. április 23-án született a felvidéki Beckón, nagy múltú főnemesi család leszármazottjaként. Felmenői között ott találjuk a magyar történelem és kultúra több ismert személyiségét, akiknek példája, patriotizmusa mélyen megérinti a koraérett, képzelődésre hajlamos, gyönge testalkatú gyermeket. Másik nagy élményét a vadregényes tátrai környezettől kapja, amely az anyagi világ beláthatatlan szépségeivel ismerteti meg. Magánúton elvégzett középiskolái után kezdetben mérnöknek készül a zürichi Politechnikumban, majd elhivatottságát látva, szülei hozzájárulnak, hogy beiratkozzék a müncheni festőakadémiára. Közel három évet tölt el itt, sokat szenvedve az oktatás lélektelen, naturalista szemléletétől, végül 1873-ban, a francia művészet friss, szabad hangütése hívására Párizsba indul. Ám az École des Beaux-Arts akadémikus stílusa, Isidore Pils történelmi zsánerfestészete sem tudja kielégíteni, készen kapott sablonok megfestése helyett az eleven természetben és saját bensőjében rejlő hangulatok és érzések képi kifejezésére vágyik. Törekvéseiben megerősítik az időközben megismert barbizoni mesterek, Corot, Millet, Daubigny és mások finom intimitású realista tájképei. Maga is kijár, Paál László társaságában, a Fontainebleau-i erdőbe, ahol a természet szinte kézzel fogható közelsége végérvényesen felszabadítja festői fantáziáját. 1876-ig marad Párizsban, majd megkezdi csaknem élete végéig tartó szakadatlan bolyongását Európában és a hazai tájakon. Mednyánszky művészete voltaképpen a legmagasabb szintre fejlesztett önkifejezés: nem keresett tárgyat elképzelései kifejtéséhez, hanem a maga különös egyéniségét formálta festményekké. A valóság, a látvány csak annyiban érdekelte, amennyiben hatással volt személyiségére, igazolva vagy korrigálva első indulatait. Főként a ritka, különleges, egyedi esetekhez vonzódott, az olyan tájakhoz és emberekhez, amelyekben az eltakaratlan, „ősi" természet, a lét elemi tényezői nyilatkoztak meg; úgy vélte, ezek keretében az élet egészét van módjában átélni és visszatükrözni. Képei a benyomások kelEMBEREK, TÁJAK FESTŐ- KUTATÓJA Hegyi tó, 1895, olaj tette érzéskomplexumok kivetítései: a sejtelmes, borongás természeti részletek, a fásult, magukba roskadt ember arcok ürügyén a maga meg- hasonlott életérzéséről, korával és társadalmával szembeni idegenkedéséről vall szuggesztív erővel. Ez a „menekülő” attitűd 1890-91-ben, amikor megismerkedett a buddhizmus eszméivel, mintegy filozófiai lag is megalapozást nyer. Naplójában kifejti: a humánum megőrzésének egyetlen járható útja van, a belső elmélyedés. Jáva tájképei a külső és a belső világ szerencsés harmóniájából születtek: egyszerre tükrözik a természet szavát és a festő érzelmi hangoltságát. Alföldi képein („Mocsaras alföldi táj”, „Tiszai halászat”, „Csatakos út” stb.) a táj végtelen kiterjedése, sajátos, álomszerű csendje, plasztikus monumentalitása fogja meg, míg hegyvidéki vásznain („Tátrai téli táj”, „Hegyi tó”, „Hóolvadás hegyvidéken" stb.) az ellentétek eleven lüktetése, egymásnak feszülése, ösz- szetalálkozása a természet erőinek. Képein egyforma súlya van az összhatásnak és a részle- téknék: kötetlen, szabad ritmusú komponálásmódja, a kép általános jellegéhez igazodó színvilága telivér festőiséggel telíti még elomlóbb hangulatú tájlátomásait is. A 90-es évektől a plein air és az impresszionizmus egyes formajegyei is helyet kapnak képépítésében („Virágzó fák”, „Folyópart fákkal”, „Tanya"). A figurális ábrázolásban rejlő lehetőségek kiaknázására valószínűleg Munkácsy nyomán kapott kedvet, első portréit falusi barátjairól, egyenes észjárású, romlatlan gondolkozású tót és magyar parasztlegényekről festette. Nagyvonalú, egyszerűen előadott jellemképek ezek, emelkedett, tiszta ábrázolásai a Mednyánszky számára rokonszenves emberi értékeknek. Fő művei, csavargóképei 1897-es párizsi kiállításán tűnnek fel először, bennük már nem a portrét és a zsánert, hanem az emberi nyomorúság legmélyebb infernóit, a kivetettség lelki-fizika fájdalmát kívánja ábrázolni. A francia polgári társadalomra természetesen rosszul hatott e képek nyers őszintesége, ám egy jószemű kritikus, Adrien Remade fölfogta jelentőségüket, s Mednyánszky emberi mélységét, kifejező erejét Rembrandtéhoz hasonlította. S joggal, mert ezek a tárgyilagos, szenvedélytelen fanyor, fojtott színekből összerótt arcmások valójában szenvedélyes vádiratók a kor embertelensége ellen, bizonyítékai egy nagylelkű művész részvétének és segíteni akarásának. A plasztikus érzékeltetést később egy vizionáriusabb, látomásos megjelenítés váltja fel az ábrázolásokban („Szieszta", „Verekedés után”, „Lincselés”, „Csavargó-fej"), amely realizmusának sajátos, spirituális töltést ad. Nem véletlen, hogy Mednyánszky volt az egyetlen festő művészetünkben, aki maradandót tudott létrehozni a háború problémakörében is, hiszen a nagy világégést is belülről, a résztvevők oldaláról, szociális nézőpontból szemlélte. Háborús festményein és rajzain felégett falvak, közönyös, gépi mozgású, fáradt katonák, menekülő asszonyok és gyermekek, csendes temetők tűnnek fel — semmi pátosz, semmi hősies mutatvány. MednyánsZkynál a háború az ember tragédiája, s ő érzelgősség nélkül vetíti elénk kegyetlen valóságát, mintegy figyelmeztetve: mit vesztünk, veszíthetünk. 1918 késő őszén Bécsbe utazott, s ott halt meg 1919. április 17-én. Betegségtől, öregségtől vert elméje már aligha érthette, hogy az idő, az elkövetkező forradalmak végül is őt igazolták. TASNADI ATTILA Szerbiában — részlet 6
