Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 1. szám
Sárréti karikásostor Spanyolozott tükör a Dunántúlról PÁSZTORMŰVÉSZET A néprajztudomány a pásztorművészet körébe azokat a tárgyakat sorolja, melyeket a pásztor készít a maga számára, esetleg ismerőseinek pénzért vagy más ellenszolgáltatás fejében, netán ajándékul barátainak, kedvesének. A pásztor „tárgyj világa” igen szerény, ami az állandó mozgást igénylő életmód következménye. A pásztor a nyáját a végtelen legelőkön követve szinte naponta változtatta szállását, ezért használati tárgyait igyekezett minél kisebbre és célszerűbbre alakítani. A tehén szarvából faragott sótartóját laposra formálja, hogy tarisznyájában könnyebben elférjen, az alföldi pásztor pedig a tisztálkodáshoz, tűzgyújtáshoz használt eszközeit és bicskáját tartó kantárokat, tokokat, erszényeket karikára függeszti és övére akasztva hordja. A szépre, a cifrázottra törekvése tükröződik a mesteremberektől vásárolt ruhadarabjain, a hímzett szűrén, subáján, a vásárban vett rézkampóján, csengőn, lószerszámain, s az általa készített borotvatokján, „tükrös erszínyén", vagy éppen a szeretőjének faragott mángorlóján. Magyarországon a múlt században jellegzetesen állattartó körzetek alakultak ki, például a Dunántúl középső és délnyugati részén, az Alföldön — a Hortobágyon — a Sárréten, a Nagy- és Kiskunságban, valamint az Északi Hegyvidék több területén. A tölgyes erdőkre, valamint a mocsaras területekre a disznótartás a jellemző, az Alföld határtalan síkjain pedig a nagy állatokat, a lovat és a villás szarvú szürkemarhát tartották. Különbségek alakulnak ki a „pásztor rendek” összetételében, származásában, kultúrájában, értékrendszerében is. A pásztorok díszített eszközeinek anyaga - érthetően - a közvetlen környezetből származik: az erdőben gazdag vidékeken a tárgyak anyaga jobbára a fa, az Alföídön pedig az elhullott állatok bőréből, szarvából készül a legtöbb tárgy. Kisebb mértékben találkozunk csonttal, lószőrrel, kobaktökkel. A legtöbb ősi jegyet az alföldi pásztorok őrizték meg tárgyaikon. Ilyen ősi hagyaték az övre akasztott erszényegyüttes, a pásztorkészség, rajta a késtokot díszítő csontkupácsok, amelyek az erszény zárását is megkönnyítik. A legdíszesebb pásztorkészségek Hortobágyon készültek. Kantárait, csipkézett, lyuggatott pillangók, csontkupácsok, rézpitykék, vagy bőrből font gyűrűk, boglárok díszítik. Vékony bőrből hasogatott szironnyal erősítették a kötéseket, varrásokat, sőt a kovatartó erszény alján, oldalain ezzel fonták körül a csillogó díszt, a tükröt, gyöngyöt, rézgombot. A széles, vállas késtökot domborítással, szurkálással díszítették. Spanyolozott borotvatartó a Dunántúlról Rühzsíros kupa a sárrétről 40
