Múzsák - Múzeumi Magazin 1977 (Budapest, 1977)
1977 / 1. szám
MŰEMLÉKEK Egyiptom egyike azoknak a szerencsés országoknak, amelyet nem kis részben múltja tart el. Az idegenforgalom igényei áthatják az építkezéseket, közlekedést, kereskedelmet. Sőt, úgy látszik, ha kell, még új szórakoztató, gyönyörködtető műfajokat is teremtenek. Legalábbis erre vallanak a Gizehben és Luxorban megrendezett hang- és fényjátékok, amelyek kedvelt programjai a világ legősibb civilizációjához zarándokoló turistáknak. Esténként, a rekkenő hőség csillapultával az utazási irodák autóbuszai öntik a külföldieket a gizehi piramisok lábaihoz és van, aki egylovas konflison döcög a luxori Nílus parton a Százkapus Théba főbejáratáig. Aztán a fények kigyúlnak, felharsan a zene, és kezdetét veszi a . . . Tulajdonképpen mi is? Zavarba ejtő kérdés. Ha az ember „hideg fejjel" szemlélődik, aligha tartja többre, mint jól illusztrált és technicizált ismeretterjesztő előadásnak. Másfél órán keresztül hallgatunk egy választékoson megfogalmazott tárlatvezetői szöveget a rejtett megafonokból, angol nyelven, kitűnő színészek tolmácsolásában. Tekintetünket, figyelmünket eközben reflektorfények terelik a különböző építészeti vagy szobrászati műtárgyakra. „Tulajdonképpen" semmi más nem történik. De ha csak egy kicsit megihlet bennünket a hely varázsa, különös színielőadás részesei leszünk, egy hatalmas teret felölelő szabadtéri színház közönségévé válunk. A környezet, a díszlet, amely a színház évezredes történetén keresztül szerényen meghúzódott a háttérben, most egyszerre főszerepet követel magának — és beszélni kezd. Megszólal a Szfinx, monologizálnak a házmagas kolosszusok, az isten- és királyszobrok, az idő és tér rivaldáján túlról fordulnak hozzánk a templomok, falak, kapuzatok. A színészek — olyan művészek is, mint Lawrence Olivier — nekik kölcsönzik hangjukat. Szokatlan, megejtő élmény. Melyik nézőnek van végül is igaza: a szkeptikusnak, vagy az elragadtatottnak? Valószínűleg mindkettőnek. A hang- és fényjátékok olyan audio-vizuális tárlatvezetés, amely a dramaturgia és a színházi szcenika fogásaival igyekszik maximálisan fogékonnyá tenni a nézőt a műemlékek esztétikumának, valamint a rájuk vonatkozó ismeretanyag befogadására. Ami a művészi hatás auditív elemeit illeti, azok leginkább egy sztereofonikus rádiójátékra emlékeztetnek. A szöveg túlnyomórészt ismertető jellegű. A legfontosabb vallási, történelmi és építészeti tudnivalókra hívják fel a figyelmet, de sűrűn megszólaltatják a kőbe vésett hieroglifeket, és az első személyes, szerepszerű citátumok így dramatikusnak hatnak. Mind a két játék csúcspontján egy-egy korabeli jelenet idéződik fel a hangkulisszák segítségével. A romantikusan hangulatfestő zene és a szavalókórus szinte egy helyszíni közvetítés elevenségével kalauzol az ó-birodalom fáraóinak koronázási majd temetkezési ceremóniái között. Ugyanígy láttatja a Nílus áradásának nagyszerű népünnepélyét, az Opeth-ünnepet a luxor-karnaki játék. A hangszórók raffinált elhelyezése nagy mértékben fokozza a térhatást. A vizuális hatáseszközök számba vételét legszívesebben a sötétséggel, a játékok színhelyére boruló mélyfekete éjszakával kezdeném. A reflektorok ugyan mesterséges fényben láttatják az építményeket és szobrokat, de így azok végre zavartalanul szólhatnak hozzánk, a sötétség kontrasztjából megragadóan bontakozik ki egyéniségük. A rendezők jól aknázzák ki a színdramaturgia lehetőségét. II. Ramszesz kolosszusa vagy a gizehi Nagy Szfinx valósággal jelmezt vált, ahogy a meleg sárga, az öldöklést idéző vörös, a misztikus holdfénykék, vagy az opálos zöld fénykévékben újra meg újra megjelenik. A „kivilágosodás” vagy a „lesötétedés" finom fokozataival ugyancsak színházi hatások teremthetők. A fényforrások változatos elhelyezése szinte drámai fordulatok kifejezésére ad alkalmat. A Kefren piramis a gizehi játékokon például először teli szembefényben gigantikus tömegével és geometrikus tökéletességével mutatkozik be. És egészen „mást mond", amikor alulról megvilágítva, csúcsa már-már anyagtalanná nemesedve az égbe vész. Majd újabb váltás: ellenfényben látjuk, mintha mögötte most szállna a Nap Ozi- risz országába, a Halottak Birodalmába, a búcsúzó sugarak fényküllőivel keretezve a gúla éles kontúrjait. Tovább játszva a színházi hasonlattal, a gizehi produkció egy szabályos „guckkasten" jellegű előadásra emlékeztet, a színpadi eseményeket a néző együltő helyében, a széksorokból követi végigA luxor-karnaki játék viszont mintha egy középkori színháztípus, a peripatétikus színház keretei között folyna. A néző vándorol ugyanis színtérről színtérre, hogy az egymást követő jelenetekben gyönyörködjék. Itt az előjáték a falakon kívül az Amon szentélykerület bejáratánál pereg. Ott szorongunk a kosfejű szfinxek sorfala között — az allé hajdanán a Nílus-parti kikötőhöz vezetett — előttünk irdatlan kőfüggönyként meredezik a 113 méter széles nyugati Nagy Pilon. Hangok szólítanak, üdvözlik a vándort, aki megérkezett Atyja házához, az Idő Kapujához. A kigyúló fény mélyen bevilágítja az épületkomplexum főtengelyét, kapuk, folyosók, oszlopok sokaságán tekintünk egyre beljebb a vörös fényben izzó szentélyig. Tulajdonképpen nemcsak az óriási, mintegy 40 hektárnyi teret, de a végtelenbe vesző időt is felmérjük pillantásunkkal. A templomkerület ugyanis húsz évszázadon keresztül alakult-fejlő- dött, méghozzá hátulról előre a nyugati pilon irányába. A római-ptolemaioszi korból tekintünk hát visszafelé a thébai városalapítók, a XVII. és XVIII, dinasztia fáraóinak koráig, az i. e. XVII — XVI. századig. A Hang befelé hív Amon házába, a Tiltott Városba, ahová hajdan csak a fáraó és a papok tehették be lábukat. Az első szín az úgynevezett Nagy Udvar, az első és második pilon közé eső 80x104 méteres térség. Idő: a középbirodalom és újbirodalom korszakváltása. (I. e. XIII—XI. század.) A főszereplő, Amon, láthatatlan. Csak szavai úsznak felettünk a levegőben; Ö az emberek atyja, a fáraók atyja, az istenek atyja. Ö választotta el az eget a földből, ő bocsátotta útjára a Nílus vizét, jobb szeme a Nap, bal szeme az Éj, főisten tehát az egyiptomi istenhierarchiában. Hajlékában hiába is keresnénk emberi léptéket, csak égbenyúló oszlopok, obeliszkek, kolosszusok között otthonos. A fény II. Sethi templomára vetődik. Három kápolnájának rendeltetését az alapító szavak idézik. Amon ugyanúgy három alakban imádandó, mint a katolikus Szentháromság. Ö Amon-Re, az Atya-, Mut, az Anya-, és Konszu, a Fiúisten. Majd az átellenes sarok világosodik ki, ahol III. Ramszesz temploma áll. A fény végigpásztázza a fal-reliefeket, melyek Amont dicsőítik. Ö lehel életet a fáraóba, ő vezeti győzelmes hadjáratait és ő áll bosszút ellenségein. A fáraó nem egyszerűen Amon kegyelméből uralkodik, hanem ő az isten megtestesítője is. Ennek biztonsága sugárzódik a templom előtt tornyosuló négy kolosszusból, amelyből kettő III. Ramszeszt portrészerűen, kettő pedig Ozirisz halotti maszkjában, tehát örökkévalóságában ábrázolja. A 2. pilonhoz érkeztünk. Kürtök rivalgása között szólnak hozzánk az építtetők: Tutenkhamen, a pilont őrző szfinx adományozója, Taharka, az etióp származású fáraó, a karnaki templom gondos restaurátora és II. Ramszesz, az újbirodalom 34
