Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)

1976 / 3. szám

szekerezik a tokaji hegy alján, így írja le: „Dél és éjszak felől tekintve olyan, mint valamely köny- nyed lebegési! aetheri test; keletről nézve mint egy óriási összeomlott piramis; nyugotról tekintve mint egy magán elnyeldesett vulkán.” A Hegyalja legszebb portréját Petőfi festi meg, Szerencsről nézve, 1847 júliusában kelt úti levelében: „Délre hosszú, hosszú rónaság le egészen a Tiszáig; keletre az egykori tűzokádó, a tokaji hegy, mely magában áll, mint hadsereg előtt a vezér. Ott áll magas fejével, kék köpönyegben, komoly méltósággal ..

A hegyaljai táj ősz derekán a legszebb, amikor hunyorgó napsugár remeg a Bodrogon, s a túlérett szőlőszemek összetöpörödnek a fonnyadt ko- csányon. Ilyenkor aszúsodnak a furmint és a hárslevelű lilaszederjes bogyói s a muskotály sötét, rozsdaszín szemei. Felhasadoznak, kiver rajtuk a sárga méz, a kristályosodó cukor. A hegyen már nincs sok tennivaló; a szőlőmíves kipihenheti az év munkáját; rendbehozza a borházat, kilúgozza, megkénezi a hordókat, előkészíti a préseket, kádakat, puttonyokat. Szemlélődő, csendes munka ez. Csupán néha mordul fel mélyen a pincéből kigörgetett hordó, mintha a stimmelő nagybőgő brummogna egyet, mielőtt felcsendül a szüreti ének. Persze a Csokonaié: „Most hát elérkezett a víg október is, / Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is. / Itt van a víg szüret, s mustos kádja körül / A szüretelőknek víg tábora örül . . Csattog a fürtvágó olló, elmetszi a kocsányt, puttonyba hull a ráncos, aszús gerezd. Csordul a barna must a kádba, születik a borok királya, ahogy Paracelsus, a XVI. század alkimistája a tokajit nevezte. Legendás hírű ital ez régi idők óta. Előbb mint orvosság, később mint a legnemesebb élvezeti cikk hódítja meg Európát, s lesz királyok bora. Magasztalja Erasmus, Goethe, Heine, Robert Browning; Voltaire azt írja róla, hogy az „agy minden rostját mozgásba hozza”, s Pompadour- hoz írott versében egyedül a francia királyt tartja arra méltónak, hogy a tokaji borhoz hasonlítsa. Schubert dalt küld hozzá, Anatole France felhörpint belőle egy pohárnyit, s máris „az édes nyugalom tündére" játszadozik vele. Hódolnak előtte a magyar költők is; dicsőítik a nektáros ital erejét, tüzét, csontot-velőt áthevítő lángját, búkergető hatalmát. Vörösmarty „Istenitallal dúsnak" nevezi a Hegyalját, s világok kincsét érzi forrni Tokaj lángborában. Csokonai az „észhozó Tokajról" zengi anakreoni dalát, a Parnasszusról meg a Tempe völgyéből Tokajba költözteti a múzsákat, s így vezérli cimboráit Bachus úr mádi pincéjébe: „Igyunk, barátim! a komor Bú lángja nem csatázik, Ha mádi borral a gyomor, A kis pokol megázik . . .” Áprily Lajos tűzitalnak nevezi a tokajit Pataki bor című versében.

Krúdyban a tárogató hangját éleszti a hegyaljai bor, aranyszínében kuruc szablyák villanását látja. Hiszen Zemplén nemcsak a világ egyik legkiválóbb borának a termőhelye, hanem a magyar szabadságküzdelmek klasszikus földje is. A hegyVÖLGYHAJLATBAN SORJÁZNÁK A HAZAK. - A TÁJ MADÁRTÁVLATBÓL