Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 4. szám
művészi és technikai tudása legjavát követelte. Nürnbergben például a XV. század végén a mesterremek egy zománcozott gyűrű, egy harangvirág serleg és egy vésett pecsét elkészítése volt. A pesti ötvöscéh a remeklőtől 1760-ban egy ezüst kehely készítését kívánta meg, az aranyművestől pedig még egy háromköves, zo- máncosgyűrűt is. A mesterremeket a vizsgáztatásra kijelölt mester műhelyében kellett elkészíteni. A céhek féltékenyen vigyáztak hírnevükre. A tagjaik által készített műveket szigorúan ellenőrizték. Ezt a próbálást a legtekintélyesebb mesterek, a próbáló mesterek végezték. Az 1603-ban született győr—komáromi ötvöscéhszabályzat szerint: „az olyan mester, az ki ezüstmívet mível, tartozék az myvet két vagy több mesterekkel az Czéhmesterhez meghpró- bálásra vinni és minekutána meghpróbál- ják és jónak tallalják, az Czéhmesterség- nek pöczetit nyomják reája, ki illyen be- teő és illyen formájú”. (S V C betűkből képzett próbabélyeg=Sigillum Visitationis Cehae.) A minőségi próbára azért volt szükség, mert az arany és ezüst természetes állapotában túlságosan puha, ezért — évszázadokon át váltakozó szabályok szerint előírt mennyiségben — más fémet (az aranyhoz ezüstöt, az ezüsthöz rezet) adtak hozzá, amely megkeményítette, feldolgozásra alkalmassá tette. Minél magasabb a hozzáadott (kisebb értékű) fém mennyisége, annál kisebb értékű a feldolgozott arany és ezüst. Ez szabad szemmel nem állapítható meg, ezért szavatolják az arany, vagy ezüst mennyiségét a céhpecséttel, vagy az államok hivatalos pecsétjével. A céhek az előírásoknak nem megfelelő tárgyakat összetörték és az ötvöst megbüntették. Az előírt ezüstfinomság Magyarországon a XIV. században 15, a XVI. században 14, a XVIII—XIX. században általában 13 latos volt. Az aranyfinomság mértéke a karát, az ezüsté a lat. A színarany 24 karátos, a tiszta ezüst pedig 16 latos. Ha tehát egy aranytárgy finomsági pecsétje 22 karátot jelez, ez azt jelenti, hogy egy egységnyi aranyrész 22 karát színaranyat és 2 karát más fémet (ezüstöt) tartalmaz. A finomság meghatározására szolgáló egyszerűbb próbát, a karcpróbát már a görögök és rómaiak is ismerték. A fekete próbakőre (lídiai kőre, kovapalára) különféle ezüsttartalmú próbatűkkel vékony vonást karcoltak. A próbálandó tárgyat is megkarcolják és a karcnyomokat összehasonlítják. A próbatűk ezüsttartalma meghatározott és azon alapul, hogy minél több rész ezüstöt tartalmaz a tárgy, karcának nyoma annál világosabb, s minél több réz van benne, karcnyoma annál vörösebb árnyalatú. Az aranyat a karcra cseppentett választóvízzel próbálják. Komplikáltabb a vegyszeres vizsgálati módszer, de pontosabb eredményt ad. A vizsgálandó ezüsttárgyból egy kis mennyiséget lekarcolnak, lemérik, apró olvasztótégelyben ólom hozzáadásával megolvasztják (tűz- próba). Ekkor az ezüstpróbában levő víz egyesül az ólommal és visszamarad a színezüst, melyet újra megmérnek. Ho a tárgy minősége az előírásoknak megfelelt, a próbálómester beleütötte a céh pecsétjét, amelyet a céhmester őrzött a bezárt céhládában, hogy visszaélések ne történhessenek. Ezután ütötte be a mester a maga jelzését, amely legtöbbször a nevének kezdőbetűiből állt. A próbajelek és a bélyegzés szabályai időről időre változtak, az egyes céhek, de a királyi rendeletek is változtattak rajtuk. A próbabélyegek mellett más jelek, mesterjelzések, évjelzések, adóbélyegek is szerepelhetnek a tárgyakon. A városok jelzései általában a város címerképéből származnak. Ez a jelzés volt használatban Magyarországon is. A mesterjelzés beütése 1370-től volt szokásban, a szepesi szászok jogkönyve már kötelezően előírja a mesterjelzés használatát. Ez általában a mester monogramja, a magyarországi gyakorlat szerint azonban lehet latin, német vagy magyar névhasználat szerint. Néhány példa: Az egyik legrégibb magyar ötvösközpont Debrecen volt, ötvöscéhe a XVI. század elején alakult. A céh a XVIII, században apostoli kettőskereszttel, a XIX. században zászlós báránnyal jelezte ötvösműveit. A kassai ötvöscéh jegye a városcímerben szereplő (különbözőképpen rajzolt) liliom, a kecskemétié a két hátsó lábán álló kecske, a Selmecbányáié a bá- nyászságot jelképező bányász-ék és kalapács. Sok magyar város ötvösjegyében találkozunk a városcímerből származó városkapu rajzával. A pozsonyi ötvösök jegyében háromtornyos városkapu szerepel, 1743-tól ellenőrző évbetű járulékos jegygyei. A budai ötvösök bélyegében is szerepel, a XVIII, század végén, a város háromtornyú kapuja. A pesti próbabélyeg is tornyos városkapu, az első változatokon ,,P" betűvel, Pest monogramjával, majd 1761-től 1818-ig az évszámot jelentő járulékos jegy is szerepel. 1818 után az évszámot, a bécsi jelzéshez hasonlóan, a céhjelzés tartalmazta. neki, ha iavallia és helien hadja azt az czéhmester, ő is üssön reá a próba szerint a varos ielet, de ha probat fel nem éri, azt a czéhmesterek előtt összerontsa.” Az ötvöstárgyak próbálása és bélyegzése Magyarországon 1867-ig a céhek feladata volt, azóta, a mai napig a nagyobb városokban működő állami fémjelzőhivatalok végzik. Bár az egyes országok fémjelzéseit jegykönyvek egész sora tartalmazza, még mindig sok a kutatásra váró feladat. A fémtárgyak meghatározásában a fémjelzések ismerete az ötvösjegyek szakértőjének elengedhetetlen, mégsem egyedüli eszköze. A különféle ötvöstechnikák, anyagok, az egyes stílusok forma- és díszítménykincsének ismerete nélkül még a jegyek gyakorlott ismerője is zsákutcába kerülhet, különösen az ügyes hamisítványok esetében. Szentpéteri József: Kávéskészlet (Pest, 1823) A komaromi ötvöscéh pecsétje Az ötvöstárgyak bélyegzésének módját a céhszabályok rögzítik, például a kassai ötvöstárgyak bélyegzéséről az 1601-es céhszabályzat 2. pontja így intézkedik: „Mindent a céh próbája szerint míveljen és a mit czinál mindgiárt az ő maga ielet reá üssön, annakutána a czéh mesterhez men- vén azt az ő czinálmányát megmutatva Kassa városjegye (1558 körül) Kecskeméti városjegy (XIX. sz. első fele) Nagyszeben, Hecht Simon jegye (1553)
