Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)
1976 / 1. szám
A festékek között kitüntetett szerepe von a vörös földnek, a vörös agyagnak. A halottait eltemető ősember is használta a vörös festéket; porával szórta be az eltávozót, vagy vörös-okkerba ágyazva temette el a koponyákat. A lovasinál fiatalabb őskori festékbányákban (Olaszország, Franciaország) ugyancsak vörös festéket — cinóbert, hematitot — bányászott az őskor embere. A legrégibb időkben a festék fel- használásának egyik fontos területe a test festése lehetett. A kultikus célokon vagy a harciasság, félelme- tesség látszatára törekvésen felül - egyes feltevések szerint — a testfestés a bőr védelmét is szolgálta a rovarok csípései ellen. A néprajz a testfestés számos más célját is számon tartja: a gyászfestést, az ifjúvá avatás szertartásával kapcsolatos festést, a harci festést. Az eszkimók bálnavadászat vagy más veszélyes vállalkozás előtt az arcukat festik ki. Egyes dél-amerikai törzseknél szokás a test befestése, mielőtt a halott közelébe mennének. A festékek között, a vörös és sárga okkerek mellett, a fehér agyagot és a kormot is megtaláljuk. A színek és minták a bőrfestésnél sokszor a rangvagy előjogbeli megkülönböztetésre utalnak. De díszítő szerepe is volt, és máig is maradt a testfestésnek. A testfestési szokások a civilizált társadalmakban is tovább élnek: a gyárak nagy választékban ontják az ajak-, arc- és körömfestékeket. A harci ünnepek, az ifjúvá avatás vagy a bálnavadászat elmúltával a bőrre felvitt festékek hamar megkoptak, de nyilván el is távolították ezeket a testről — az igények rövi- debb időre terjedtek. Nem úgy a képfestészetben, ahol a színek időállósága, az egymáshoz, a levegőhöz és a kötőanyagokhoz való kémiai közömbössége, érzéketlensége a nedvességre mind fontos követelmény. Az Altamira-barlangban a festékek meglepő választékát találták, a piros okkert, a vörös földet, a mangán földet (fekete) stb. Kötőanyagként feltehetőleg állati zsiradékot és vért használtak. Az ősi földfestékek sora egyre újabbakkal gyarapodott, és egyre több növényi és állati eredetű festékkel is kiegészült. Nagy mesterek naplóiból, írásaiból képet kaphatunk koruk színes anyagairól. Alapozófehérnek hosszú időn át a krétát vagy - például a bizánci művészetben — a gipszet használták. A kiégetett gipszet sok víz alatt gyúrták, amíg fehér üledékké hullott szét. Ezzel készítették a „gessót", a tiszta fehér alapot. Van Eyck, Dürer, Bellini, Tizián, Rubens is gipszszel alapozott. Alapozóként használták a kaolint is, bár fontosabb szerep is jutott ennek az anyagnak a képzőművészetben. Kaolinra vagy finoman porított krétára választották le a vízben oldhatatlanná tett növényi vagy állati eredetű festékeket. Tizián a buzérgyö- kér színes anyagából, az alizarinból, hamuzsírral, vizes oldatot készített, és ebből timsó hozzáadásával a rózsaszíntől a kékespirosig minden színárnyalatú festéket le tudott választani, vízben oldhatatlan formában. Ha a festéket kaolinra vagy vízben felkevert krétaporra választotta le, sokkal több festékhez jutott. Ezt nevezték töltött vagy szubsztrát festéknek. A természet maga is készít szubsztrát festékeket (például az okkereket), csak igen hosszú folyamatban. Az okkerek meszes agyag- szemcsék, vasoxiddal (vörös) vagy vashidroxiddal (sárga) bevonva. A természetes okker hátránya, szemben a tiziani szubsztrát festékkel, hogy mállik olyannyira, hogy régi festményekről letörölhető. A mállás oka az, hogy nedves levegőn duzzad, száraz levegőn összehúzódik, miközben megrepedezteti kötőanyagát is. Az égetett okkerek megszabadulnak e tulajdonságuktól, viszont vörösebb a tónusuk. A régi festők legtöbbször maguk gyűjtötték, iszapolták és törték okkerjeiket, sokat dolgoztak, amíg a vörös vasokker, a terra rossa, a piros kréta, az örmény bólus vörös, a szatinóber vagy olaszföld sárgája felragyoghatott képeiken. Gyakran használt ásványi festék volt az umbra is (vöröstől barnáig futó színek). Itt is agyagszemcsékhez tapadt vas és mangán vegyületek adják a színes anyagot. A sziennai föld vörösét is régen ismerik. Rubens túlhevített sziennát használt a sok zavart okozó cinóber helyett. A zöldföld, az olasz mesterek kedvelt zöldje, a Verona melletti Monte- Baldo bányájából került elő. Olaszföld (Nápoly mellett) adta a puzzuo- li-föld sárgáját is. A természetes ultramarin ára az aranyéval vetekedett. Lazúrkőből állították elő. Alapanyaga jórészt a tengeren túlról került Olaszországba, ezért azurro oltrama- rino-nak nevezték, innen az ultramarin elnevezés. A porfesték készítése lényegében a kísérő pirit, mészkő, csillám elválasztásából állt. A felhevített ásványt ecetbe dobták, ott összerepedezett, utána porrá őrölték, INDIAN BORFESTÉS
