Múzsák - Múzeumi Magazin 1976 (Budapest, 1976)

1976 / 3. szám

varoska lakosságát, a holtakat pedig maga köré gyűjtötte kopjafás temetőjébe. Teíkibányától északra már kárpáti jellegű a táj. Nagy csöndű erdőkkel takart kúphegyek ölelésé­ben búvik meg legidillikusabb fürdőhelyünk, Ké­ked. Szénsavas, langyos forrásvizét hat évszázad óta használják fürdésre. „Nagy már a neve, hasz­na nagyobb" — írja róla Baráti Szabó Dávid az 1700-as évek végén. Néhány kád, egy kicsiny strandfürdő, s a környező rengetegek békéje vár­ja itt a nyugalmat keresőket. Ha megállunk a régi fürdőház előtt, rabul ejt a hegyek közé zárt apró felvidéki fürdőcskék hangulata. Kéked fölött sorakoznak a Zempléni-hegység or­szághatárt jelző kúpjai. A fenyvesekkel tarkított nehéz bükkerdő'k, a sziklafüves pázsitú hegyiíege- lők, a meredeken elfekvő irtásrétek szinte magas­hegységi hangulatot kölcsönöznek a tájnak. A fennsíkká szélesedő tetőn cserjés, bokros ligetek. Némelyik szabályos angolkert, mintha művész for­málta volna, gondos terv szerint. Itt domborodik elénk a hegység legmagasabb orma, a 896 méte­res Nagymilic. Sziklagyepes mezői, csendes zson- gású fenyvesei havasalji hangulatot árasztanak. Az árnyékos zugokban, a sziklagörgeteges talajon csodálatos, nagy páfrányok teregetik szét fűrész­fogú legyezőiket, a nyirkos oldalakat vastag mo­hatakaró fedi feketésszürkén. A tetőről, hatalmas körben, nyitott a táj. Alattunk fekszik el a kedves Hegyköz; erdőktől körülfogott medencéjében tizenkét kis falu üldögél az erdők szegélyén. A hegyektől 'körülvett kerekded síkság közepén álló magános vulkáni kúpon idefehérlik Füzér romja. Igazi sasfészek, az ország legszebb fekvésű vára. Falai helyenként magasan állnak, de a termek sora már beomlott, csak a négy- szögletes 'bástyatorony van aránylag ép állapot­ban. Alsó szintjének lőrésablakú, dongaboltozatos szobája őrzi a román kori építészet jegyeit, de fölötte a várkápolna hálóboltozata már beomlott. Csak a falsarkokból induló bordaívék s a fal­pillérek finom faragású szoborfülkéi sejtetik haj­dani szépségét. A zempléni, abaúji hegyekben minden várnak volt valami köze a kuruc forradalmakhoz. Patak, To­kaj, Regéc várai lengették a legmagasabban a Libertas lobogóját. Gyűlt alájuk a beregi, sárosi, zempléni jobbágyfalvak népe. „Ezek bátorsággal németre mentenek, Eleget közülük lóról levertenek. Sok officéreket meg is kötöztenek,. Ellenség vérével földet öntöztenek” — énekli valamelyik névtelen. S amikor Majténynól letörött a zászló, Füzér ki­csorbult falai látják utoljára a bujdosók rongyos seregét. Itt vonulnak Lengyelország felé, ezekben a rengetegekben vesznek búcsút a szülőföldtől: „Piros kantár a kezembe, Piros csizmám a nye­regbe, Indulök lengyel végekre, Búsan nézek ha­zám fele ...” Elnémult aztán a tárogatószó, csak a zempléni nép mondavilága őrzi tovább a le­gendás kor emlékét. A holdfényben úszó hegyek közt az őszi harmat lehulltával ködlovagok jár­nak, s éjféltájt álomszerűén felsír a táborsíp a Rákóczi-kőnél . . .

Next

/
Oldalképek
Tartalom