Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 4. szám
Az igazi orvhalászok sokkal olcsóbban megúszták. Gróf Károlyi Sándor, a Rákóczit szégyenletesen eláruló kuruc generális magyar nyelvű ob- servatiója 1725-ből, aprólékosan előírja halászainak kötelességét. A 8. pont így rendelkezik: „Hitek és kötelességek szerént reávigyázzanak, hogy az uraság halászata előtt senki ne halász- szón. Valakit rajtakapnak: hálóját és halát elvegyék, s a tiszt az edictum-áthágásért a fely- lyebb megírt poenat (büntetést) is vegye meg magának, az uraság részére." Ez a „fellyebb megírt poena" a következő: „Az orvhalásznak egész hala contrabandáltassék, és az forint rajta desummáltassék meg.” Ilyen „contrabandának és poenanak" harmada a tiszté és azoké a halászoké, kik bejelentik, két része pedig az uraságé. Az orvhalászat a törvények törvénytelen gyermeke. A jogrendből kirekesztett köznép az erdőket és a vizeket mindig is a sajátjának tekintette, s tényleges gazdaként a földesurakat csak kényszerből és korlátozottan ismerte el. Az orvhalászat terén - Herman Ottó szerint - a cigányok jártak élen. Szerinte nincsen az a vidra, amely a halászásban a cigányon túltenne. Szemügyre veszi a halászember járását, csapását, vejszehelyét, varsáját; kilesi a búbot, amelyet a nádra köt, hogy a csukahorog helyét biztosan felismerje. Rájár a biztos prédára. Többnyire nem fogja, szerzi a halat, a halászember szerszámjából. Emellett a horgászásban is remekel, hisz ráér. Vásott patkószegből horgot kalapál, a csalit a keserűlapu levelében tartja hűvösen, tutajként, azaz pótaként a kukoricakóró, ujjnyi gyékény szolgál. Horgát beveti valami kis forgóba, s addig vár, amíg valami a horogra akad. A cigány a legősibb eszközökkel horgászott. A vadrózsa tüskéje, a kökényé, a galagonyáé is horog, mert a hal azon a szerszámon veszt rajt a legbiztosabban, amely a legkevésbé föltűnő. S miután nem föltűnő, az emberek sem gyanakszanak. Ez a horgászfölszerelés még akkor sem látszik, amikor gazdája akár a falun, akár a mezőn halad keresztül a folyó, tóság vagy a patak partján. A szigonyt könnyen el lehet rejteni a bekecs vagy az ing alatt, a nyelét pedig — ha éppen nincsen valami bokor alatt, a nádban elrejtve - madzagra kötve húzza maga után . .. Távolról nézve ártatlan járókelő. A cigány legfurfangosabb eszköze - a rózsatüske. Ezt köti, lehetőleg rézdróttal, nehogy a csuka éles foga elharapja, a csalihal hasára. A csalihal így meg sem sérül, vígan úszkál, amíg a csuka be nem kapja. A cigányt Herman Ottó nem sorolja az orvhalászok közé. Őrá nem is haragszik, annál jobban az egyéb orvhalászokra. Szerinte: ha a cigány vidra, az orvhalász — nyest. Mert a vidra csak akkor halászik, ha rá az éhség kényszeríti. A nyest azonban ok nélkül gyilkol, szenvedélye a vérontás . . . Még inkább elítélendő az „irtó" halász tevékenysége. Ez főként tavasszal, a halívás idején jár, rongyot köt a lábbelijére, macskaléptekkel oson, s ahol a jég alatt a levegő buborékot vet — itt levegőzik, „pipál” a hal -, doronggal, a fejsze fokával odasújt. A légnyomás elhódítja a halat, hanyattfordul, s a léken át akár kézzel is ki lehet szedni a vízből. Az orvhalásznak nem a dorong volt az egyetlen eszköze. Módszerei változatosak. A pontyot — a nádas tisztásaiban napozó, „pirittó” pontyot szigonnyal ejtette el. Akadt olyan is, aki sörétes puskával, illetve a vízre csapódó sörétzápor okozta légnyomással kábította el a halat. Félelmetes és káros módszer volt a meszelés. Ez úgy történt, hogy a patak medrét kőgáttal elzárták. E gátat a víz járhatta, de a hal fennakadt. Az oltatlan meszet bedöntötték a patakba, ott sisteregve elbomlott, a tejesre fehéredett vízben a hal megfulladt, s a víz sodrában a kőgáton fönnakadt. Bányavidékek patakjaiban ily módon tömegével fogták a pisztrángot. E tájakon dinamitat vagy üvegbe zárt karbidot is robbantottak a vizekben. Éjjelente fáklyafénnyel — a hal odagyülekezik a fényre — szigonyozták a halakat. Szokás volt „kosarazni" is. A partok langyos vizében násztáncot lejtő apróbb-nagyobb halakat, például a Balatonból a küszöket, fáskosárral merítették ki. Az acéldrótból készült hurokkal meg a vízben „álló" csukát rántották partra. Az orvhalász nem tisztelte a tilalmi időt. Ellenkezőleg, éppen a „hal-futás” idején, amikor „för- dik" a hal, szüretelt bőségesen. A szerelmi nászban elbódult hal könnyű zsákmány. A hatalmas anyapontyokat, a félelmetes harcsákat, a Mátyás-napi csukákat gyerekjáték volt megszigonyozni. Az igazi küzdelem a sebesült hallal csak ezután kezdődött. A századforduló halászkrónikáiban a csendőrök főszerepet játszanak. E kor orvhalászainak nemcsak a széljárást, a hullámverést, a felhők és a halak vonulását kellett szem előtt tartaniuk, arra is örökké figyelniük kellett, merre lobognak a csendőrök kakastollai. Balatonakaliban még ma is emlékeznek az orvhalászok ragyogó fegyvertényére, amikor egy VARSA augusztus 20-án, Szent István napja országos ünnepén, miközben a helybeli csendőrőrs legénysége, teljes díszben, a nagymisén vett részt, az orvhalászok nem átallották húzóhálóval lehalászni az akali vizeket. A fogásból egyetlen keszeg sem jutott a csendőrök ünnepi asztalára. Az állhatatlan szerencse viszont gyakran a csendőröket segítette. Tudni kell azt is, hogy ezek az orvhalászok urasági cselédek voltak. A hálót, százas cérnából, maguk kötötték, a kötőtű kökényből, vagy szilfából készült. A hálót gyékénypóta tartotta a víz színén, a fenéken meg kövek horgonyozták le. A 25—30 méteres hálót csónakon vitték ki a nyílt vízre, ott bepászmálták, vagyis beeresztették. Volt, hogy csak egy-két halat, süllőt vagy keszeget fogtak — a ponty elszaggatta, a csuka elrágta ezt a finom hálót —, de volt annyi hal is, hogy azt se tudták, hová tegyék. Tele volt a 15—20 literes mosogató sajtár. Az asszonyok megpucolták, majd leengedték a kútba. Megsózni nem volt szabad, a só kiszívja a halból az ízeket, a vért. Herman Ottó nagyon szerette és becsülte a halászokat. Tán ezért nem szenvedhette az orvhalászokat. Pedig, ha jól utána nézünk: orvhalá- szásra főként azok a jobbágyok, zsellérek, majd uradalmi cselédek adták a fejüket, akiket — történetünk idejében is — az uralkodó osztályok kirekesztettek a föld javaiból. Tolvajok voltak ők, de tiszta szívű tolvajok. Az orvhorgászokra ma nehéz idők járnak. „Valaha — emlékezett a múltra Tóth József Ábrahámhegyen - annyi hal volt a Balatonban, hogy ráléptél." De egyre fogynak a természetes vizek, egyre szennyezettebbek. A hallal együtt e „szakma" is pusztulóban van. Mint ahogy ma már cselédek sincsenek, s már senkit sem hajt ki a vizekre az éhség. S a hősök, akikről én beszéltem, már kint pihennek, a temetőben. Tetteiket nem örökítik meg a sírfeliratok. Én azonban teljes - horgászszívemből gyászolom őket. Az orvhalászok jogerős népítéletet hajtottak végre. Hálóiknak nemcsak a hal, a megcsúfolt feudális jogrend is áldozatul esett. MOLNÁR AURÉL 28
