Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 4. szám
tékra, alakoskodó bálokra, farsangi felvonulásra. Mindennek azonban már semmi köze sincs az elmúlt álarcos világokhoz. A barlangrajzokban találkozunk ele- fántmaszkú vadásszal (Dél-Afrika), gímszarvast üldöző bölényfejű vadásszal, zergefejű, lófarkas emberrel, madárfejű asszonnyal (Altamira). Szarvasmaszkot viseltek a kelta papok is. Nagy tiszteletnek örvendett a bika, medve, vadkan — az erő tiszteletére. Az ősember képzelete, hite mágikus hatalmat tulajdonított a felöltött maszknak. A homokba rajzolt elejtett állat egyben már a kívánt vad birtoklását is jelentette. A mai orvvadász semmilyen varázserőt nem tulajdonít a vízen maga előtt tolt, fából faragott, festgtt vadkacsának. Egyszerűen mögé bújva közelíti meg a gyanútlanul úszkáló tollas jószágot. Már a primitív művészet is megkülönbözteti a szobrot és a maszkot. Valójában azonban csak változatokról van szó; a szobor körüljárható testszerűségével, a ház és család védőszelleme, toteme. Állandóbb és egyetemesebb tehát, mint az alkalmi maszk, mely kiemelkedő szertartások — férfivá avatás, temetés — eszköze. Az állatmaszkok helyét a primitív népeknél az embermaszkok váltották fel, s ezért mai afrikai, óceániai, indonéziai gyűjteményeink is a csodálatos változatosságú embermaszkokban bővelkednek inkább. Ezeket a fából, faháncsból, bőrből, csontból, fémből való maszkokat a totemizmust felváltó fetisizmus, az őskultusz és a démonkultusz szülte. Amit ma nagyon egyszerűsítve a köztudat néger maszkoknak ismer, eleinte segédeszköz a ceremóniákhoz, hol arc elé tarthatóan, hol rúdra tűzve, hol fejre boríthatom Később önálló szerepet kap, s találkozunk vele a sámánok háza ormán éppúgy, mint csónakorrokon, s találkozunk maszkokkal indián tetőpárkányokon nem kevésbé, mint kapubálványok formájában. A zalaegerszegi skanzen- ban áll egy deszkakerítés. Valamennyi deszka egy-egy emberalak, feje, nyaka, válla, teste van. Kállay Ferenc (1790—1861), a magyar előKARIKATÚRA 1787-BÖL MARCEL MARCEAU idők kutatója írja rokonainkról, az osztjákokról: „Minden családnak van fából faragott saját idoluma . . . a férfi fakép fáján nyilak és puzdrák is voltak, ezeknek a férfi, amazoknak a nőnem áldozott. A magyar közmondás: »Ott hagyta faképnél« még azon időre utalhat vissza, midőn őseink érintkezésben álltak az északi népekkel, vagy tán maguknak is voltak ilyen faképeik.” Ebben a példában a maszk már önálló életet él. Nálunk elevenebb, s még ma is élő népszokás az alakoskodás, maskarázás. A török kiűzését, félrevezetését, megfélemlítését nevezik meg hagyományaink az évről évre megismétlődő népi játék gyökeréül, mint a lengyeleknél a tatárok ijesztgetését (Lajkonyik), a délszlá- voknál a törökök feletti győzelem emlékére húsvét hétfőjén dobált narancsokat (Ljubjana). A maszk azonban sehol sem játszik olyan nagy szerepet, mint a busójárásban. A hagyomány szerint a Mohácsról elbujdo- sottak öltöttek először „fasisakot”, hogy ijesztő külsejükkel elűzzék a földet bitorló törököt. „A busó visz- szataszító külsejű" — írja László Lajos szép könyvében (A busók földjén) -. „Fejére ráfordított báránybőrt húz, amely az álarcot tartja. Az álarc fából van és többnyire vörösre festik. A feketére mázolt óriási szájüregekben fogak feketédnek. Egy BUSÚALARC fog rendesen ki van ütve és a busó ennek a helyére teszi rövid szárú pipáját.” Megint más a görög maszk, a dio- nüszoszi maszkisten kultusza. Úgy tudjuk, Dionüszosz a szenvedélyek, az eksztázis istene, a fegyelmet, a korlátokat, a gátlásokat feloldó isten, aki cserébe az embertelenül megszabott határokért határtalan örömet, s egyben biztonságérzést megszabó határokat ad. Álarcos, maszkos felvonulásokkal ünnepelték. Dionüszosznak, a termékenység, bőség istenének a halálhoz is köze van. Az óbor megkóstolása és a vi- rágfakadás, a születő élet és az elmúlás, a bezárkózásból való feloldódás ünnepe volt Dionüszoszé, s a tiszteletére rendezett drámai versenyekkel együtt, a görög dráma megszületéséé. Ott van a dráma már a primitíveknél is, csak éppen ilyen következetesen nem tudjuk leírni, megnevezni, ahogy ott van a velencei nők álarca mögött is a tizenhatodik században. A maszk az emberiség drámájának, a meghasonlás- nak, a való és vágyott, a kellő és való drámájának szimbóluma. A gyengeség letéteményese, a formát, a testet öltött semmiség. A maszkban nincsen emberi vonás, a maszkban nincsen egyéniség, beszédes szemünk, szánk helyén üreg tátong. Picasso, Rouault bizonyítja, Popov és Fellini bizonyítja, Chaplin és Grock bizonyítja. Ha kell filmben, ha kell piktúrában, ha kell karikatúrában sokan mások. A maszk elvesztette minden régi értelmét. Ma már a maszkot is maszkírozzuk. Marceaux, Kondor Béla vagy a Fővárosi Nagycirkusz maszkjai mögé látunk. A színészek ezért gyakran maszk nélkül lépnek elénk. Maszk nélküli maszkban. Az is lehet maszk, hogy nincsen maszkjuk. Jó jel. Az ember addig kereste önmagát, míg talán s végre rátalál. Amikor nem lesz szüksége maszkra, álcázásra, amikor elég erős lesz ahhoz, hogy helytálljon önmagáért. De játszani azután is fog. Ma már ahhoz a korhoz értünk, amikor felismertük a maszk játékos értékét. Bár valóban értékké válna, s ne szemfényvesztéssé! KOCZOGH ÁKOS 15
