Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)
1973 / 3. szám
SZTANYISZLAVSZKIJ ÉS REINHARDT tisztelgett a távozó nagyságnak. Családjával együtt Amerikába ment, ahol a színpadon már háromszor megrendezett Szentivánéji álom után negyedszerre megmozisított Shakes- peare-álom az említésre méltó alkotása. Irányokat jelző adatok ezek csupán: egy gazdag pálya állomásainak érzékeltetésére. Kimaradt a nagy színésznevelő, aki a német nyelvterület legragyogóbb nagyságait bontotta ki, legmagasabb fokra tüzelve tehetségüket. Kimaradt az örök kísérletező portréja, aki a meiningenizmus, a jugendstíl és az expresszionizmus vívmányait beojtotta a barokk művészet tanulságaiba. Beszélhetnénk arról is, hogy aki a szociális érdeklődésű naturalistákkal indult és Gorkij Éjjeli menedékhelyével társadalmi irányt jelölt színházának, mikért fordult a felhevített emberi lélek impresszionista és expresszionista érzékletessé tételéhez, a szórakoztatáshoz. Születésének századik és halálának harmincadik fordulóján azonban inkább azt a tanulságot kell megfaggatni, hogy miért támadták annyian Reinhardt színházát már a kezdetektől fogva, önmagát tolja a drámaköltő elébe. Nem érdekli a dráma- irodalom, csak a színházi előadás. Mindenben ürügyet talál képzelete csillogtatására, és jóllehet Reinhardt tömegek ügyévé tette a görög drámát, a mindaddig gyötrelmesen kötelező unalomként tálalt német klasz- szikus drámát, kiemelte Shakes- peare-t az állami színházak szegényes színpadé mutatványaiból és gyönyörködtető, eleven szervezetté változtatta: a vádak irodalomcson- kítónak, drámamészárosnak, tűzijáték-szervezőnek bélyegezték. Magamagát rendezi az író helyett - panaszolták. Sokallták a szórt fényeket, a jelképes fényszórósugarakat, a színeket: sokallták a színházi kifejező eszközök használatát a színházban. Több irodalmat és kevesebb színházat követeltek. Amikor az Odipus királyt megrendezte a cirkuszban — Budapesten is — és az unalmasan és semmitmondóan kántáló görög kar helyett egyénített sokaságot, társadalmion működő thé- bai tömeget szerepeltetett, a közönség soraiból mozgatva statisztáit és a kivájt szemű királyt vérző szemüregekkel a nézők között vezette el: cirkuszt rikoltottak, olcsó szenzációhajhászást. Valami elvont és sosem igaz görögséget kértek számon rajta, azokat a Piloty-modorban berendezett színpadokat és jól nevelt glédában felsorakozó, versgörgető fölmondását a szövegnek, ami a görög dráma előadásait addig jellemezte. Elfeledkeztek szándékosan arról, hogy az eredeti görög dráma nem az a dobozba szorított, élőképszerű szavalósdi volt, aminek megismerték és megszokták, hanem látványossággal és szemfényvesztéssel, színpadi gépezetekkel és díszes ruhákkal, ritmussal, zenével, énekkel és tánccal teli előadás, majdnem az operáig stilizált tömegünnepély - szertartás és látványosság egyszerre. Akik elnyafogták Reinhardttal szemben az irodalom védelmét, megfeledkeztek arról, hogy a színház nem merő irodalom, hanem irodalom is lehet; megfeledkeztek arról, hogy ha még a legbetűtisztelőbb módon is kerül színpadra egy-egy klasszikus dráma, akkor sem képes felidézni a hajdan volt színpadi mű légkörét, lélektani hatását és társadalmi szerepét. Reinhardt színháztörténeti nagysága talán éppen abban van, hogy leszámolt a színházzal, mint múzeumi tárggyal, a színházzal, mint az irodalomoktatás kiegészítőjével, és eleven, szenvedélyes és látványos módon újra akarta teremteni a könyvbe holt drámákat, feléleszteni a papírba fagyott szenvedélyeket, kiolvasztani az írásból a tréfát és az erőt. Egy régi kor drámája mindig a jelen időhöz szólt és mindig tartalmazott any- nyi kockázatos elemet, annyi megbotránkozást keltő újszerűséget, „durva” politikai időszerűséget, hogy a vaskalaposok később kapva-kap- janak azon, hogy már „klasszikus” és múzeumivá, könyvtárivá balzsamozzák, hogy ki ne szabadulhasson az „örök emberi” értékből az, ami a jelennek szóló vitatható gondolat. S arról jajongtak még azok a kritikusok is, akik elismerték Reinhardtban a zsenialitást, hogy rossz példával szolgál, mesterkedésekre biztatja a többi rendezőt is. Tőle még elfogadták volna a csodákat, a világítási koncerteket, a zenei finomságokat, a színészi játék tökéletességét és érzékenységét, de követői, akiket munkássága fölbátorított: elijesztették a kritikusokat ettől a fajta színháztól. Ezek a Reinhardtot követők és meghaladva megtagadók Jessner, Fritz Kortner és Piscator voltak. Akik a színházat nem az esztétikai, hanem a politikai emelvény jegyében működtették. Azok a rendezők, akiknek Reinhardt színpadi csodavilága nyitott önállóságot, akik számára példájával félresöpörte az aggályokat és bebizonyította, hogy a dráma megírásának és előadásának kora közötti távolságot a rendező alkotói beavatkozása tudja csak áthidalni. Irodalom és színház hosszúra nyúlt vitájában a csetepaté csak látszólagosan esztétikai. Hagyományhűség vagy a jelenhez szólás vitája ez. Hagyományt tisztelünk-e vagy az életet? Tiszteletre méltó művészet kell vagy a valóság tisztelete? Magasztos csarnok legyen csupán a színház, ahol halott nagyok szavai gyönyörűséget keltenek, vagy olyan hely, ahol ezek a szavak az embert kötelességeire ébresztik. MOLNÁR G. PÉTER ALEXANDER MOISSI REINHARDT LUCA SZEREPÉBEN 19
