Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)
1973 / 1. szám
EMBERMÉRETÜ VAGY EMBERFÖLÖTTI A művészettörténet nagy korszakait többnyire egységes stílus jellemzi, amely névadóvá is válik, ezért beszélünk román és gát művészetről, reneszánszról és barokkról. A múlt században azonban szinte ,,egymásra csúsztak" a különböző stílusok, vagy azért, mert túl gyorsan váltották fel egymást, vagy azért, mert tudatosan egymással vitatkoztak, egymást kívánták megcáfolni, kiszorítani. Ez azóta sem változott, sőt még bonyolódott. Mintha egyik stílus se „futotta volna ki” magát és még nem írta volna le azt a természetes ívet, amely születésétől virágzásán át elmúlásáig tart. Ez a jelenség a színházművészet területén is észlelhető volt. Arra a dilemmára utalunk, amely a színház alkotó művészei előtt a múlt század legvégén, a századunkba forduló években állott. Olyan egymásmellettisége alakult ki, amely minden ízében tagadta egymást. Színházról lévén szó, nemcsak eszmei mondanivalója, szöveganyaga tekintetében, hanem a színpad képzőművészeti megformálásában és a színészi munka iránt támasztott igényekben is. Lássuk a példákat. Az egyik kép 1893-ban, Párizsban készült és Antoine híres Théatre Libre-jének azt az előadását mutatja, amikor Gerhart Hauptmann Takácsok című naturalista tragédiáját adták elő. A leggondosabb vizsgálódás sem fedezhet fel a színpad képén semmi „teátralitást”. Minden berendezési tárgy valódi, a ruhák szegényszagúak, kopottak, a falakról pereg a vakolat, a sarkokban pókhálók tenyésznek és az egyik szereplő majdnem teljesen háttal ül az üzemszerűen működő szövőszék kalic- kájában. A középen álló férfi fél lábszára mezítelen, karjai fáradtan csüngenek az oldala mellett; bal szélen, síró, kezét tördelő asszony áll papucsban. Ma talán érdektelenül néznénk ezt a színpadi jelenetet, de amikor először került a mindennapi élet szépítésén és stilizálatlan képe a vászonra festett szobákhoz szokott nézők elé, kis híján forradalmi cselekedetnek számított. De ilyen lázítóan forradalmi volt maga a bemutatott mű is: a sziléziai takácsok bukott sztrájkjának ábrázolása, szociális vádbeszédje. Nem volt kevésbé izgalmas 1902-ben a Moszkvai Művész Színház bemutatója sem, amikor Gorkij Éjjeli menedékhelyét vitték színre. A művészi állásfoglalás és a tolmácsolására felhasznált eszközök azonosak az előbbivel: mélyre süllyedt, züllésbe taszított emberek életének, körülményeinek lázítóan pontos, semmit nem takargató bemutatása. A felkészülés is ezt a kegyetlen igényességet mutatta: helyszíni szemlék, ócskapiacon vásárolt ruhák és kellékek. Ezek a rongyok nem új anyagból készültek. A két kép, amely egy évtizedben készült egymástól oly távol eső két városban, mint Párizs és Moszkva, arra engedne következtetni, hogy itt egy átfogó és egységes korstílust látunk magunk előtt. Pedig ekkor már a könyvpiacra került a svájci Adolphe Appia két könyve, amelyben Richard Wagner zenedrámáiból kiindulva s azok zenei-szimbolikus világára hivatkozva nemcsak a régi vászon- díszletes színpadoktól határolta el magát, de a valóság közvetlen, alakítatlan ábrázolásától is. „Ritmikus színpad" javaslata minden külsőségtől és minden konkrétságtól megfosztva jelent meg 1901-ben. Aszimmetria és kiegyensúlyozottság adja meg a hatalmas térkompozíció feszültségét, belső drámaiságát. Fény és árnyék teremt erővonalakat, csak színpadon elképzelhető sajátos viszonylatoÉJ1ELI MENEDÉKHELY, MOSZKVAI MŰVÉSZ SZÍNHÁZ (1902) A TAKÁCSOK, ANTOINE ELŐADÁSA (1893)
