Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)
1973 / 4. szám
akk! — kiált- 'a szerte a világon a hatvannégy kocka jelképes csatamezeje fölött a játékos, amikor megtámadja az ellenfél királyát, és „Sakk-matt!” — így lelkendezik, amikor győzött, vagyis a királyt harcképtelenné tette. Nem is gondol rá, hogy ezzel a „királyi játék” homályos múltba vesző eredetére, annak több-kevesebb bizonyossággal nyomon követhető útjára utal. A „sakk” szó ugyanis nem más, mint a perzsa sáh, azaz király, a „matt" pedig arabul jelenti azt, hogy meghalt. Sakkhoz hasonló táblás játékok már i. e. háromezer évvel ismeretesek voltak a Keleten. Ezt bizonyítják az egyiptomi reliefek és papiruszábrák, de mindenekelőtt a fennmaradt, színes mázzal bevont kerámia játékfigurák és egy elefántcsont bástya, melyet a berlini Állami Múzeumok egyiptomi gyűjteményében őriznek. Teljesen megalapozatlanok azonban az olyan romantikus legendák, mint például az, amely szerint maga a ravasz Odüsszeusz volt a sakkjáték feltalálója, még inkább az, hogy már Ádám is sakkozott Évával, ezzel akarván enyhíteni Ábel fiuk halála után a gyászukat. H. Murray angol orientalista A sakkjáték története című, 1913-ban megjelent, a témakörben már klasszikusnak tartott könyvében bebizonyítja, hogy a mai sakkjáték őse először Indiában terjedt el i. sz. 570 körül. Eleinte négyen játszották — két-két szövetséges — és kockadobással döntötték el a lépéseket. Ez a Csatrangnak nevezett játék alakult kétszemélyessé, melynél már kizárólag a logika, a kombinációs készség döntheti el a játszmát — így vált tehát a sakk „elmesporttá". Ahogyan a sakkjáték maga, kötött szabályaival, s a hatvannégy kockán szinte végtelen kombinációs lehetőségeivel a jelképes hadviselést egy elvont, magasabb szintre emeli — vér- telen szellemi összecsapássá teszi —, ugyanígy a sakkfigurák is a hadviselő felek szigorú hierarchiáját megtartó jelképes alakok valóságos, kézzel fogható megtestesítői. AI Mas'udi arab történész 950 körül leírja, hogy az indiai sakkfigurákat elefántcsontból faragták, s embereket és állatokat ábrázoltak. Firdauszi a Sáhnáméban, a perzsa hősi eposzban megemlíti, hogy I. Khuszrau perzsa királynak, aki a VI. század közepén uralkodott, az indiai király követei hozták el a sakkjátékot. Firdauszi még a 64 mezős táblán harci rendbe sorakozó figurákat is felsorolja, középen a királlyal s annak bölcs tanácsadójával (akiből csak később, az araboknál lett vezír), oldalukon a két elefánttal, két lovassal, a két toronnyal s a csatasorba állított gyalogos katonákkal. Természetes, hogy ez a játék, mely a társadalmi-katonai szerkezet jelképes szereplőit, s azok feladatainak fontos mozzanatait eleveníti meg, mindenkor megmozgatta az adott kor művészeinek fantáziáját is. Ezt részint a sakkjátékot ábrázoló irodalmi és képzőművészeti alkotások megszámlálhatatlan sora bizonyítja, másrészt a kisplasztikának az a különleges ága, mely magukat a sakkfigurákat hozta létre. A buddhizmus időszakában készített eredeti óhindu sakkfigurák, sajnos, nem maradtak fenn. Amikor a brah- mánok a X. században kiirtották Indiában a buddhizmust, annak Burmába, Sziámba, Tibetbe, Kínába, Japánba és Ceylonba menekült hívei a sakkjátékot is magukkal vitték. A bábok ott a helyi hagyományos szobrok és vallási jelképek alakjait vették fel. A párizsi Cabinet des Mé- dailles-ban őrzik azt az egyedülálló királyfigurát, amelyet — mint a talapzat felirata bizonyítja — Juszuf al Bahili arab művész eredeti indiai munka alapján készített, s melyet állítólag Harun al Rasid ajándékozott Nagy Károlynak. A csodálatosan gazdag elefántcsont faragvány egy elefánt díszes nyergében trónoló, át- szellemülten meditáló királyt ábrázol. Az elefánt két oldalán egy-egy lovas, hátulról félkörben nyolc lépkedő gyalogos katona őrzi az uralkodót. Az elefánt ormányával egy ellenséges lovast emel ki nyergéből, s egy széttárt karú-lábú legyőzött harcos függ a hatalmas állat homlokát vértező lemezről is. Sokáig kétségbe vonták, hogy valóban sakk- figura-e ez a mozgalmas szobor- csoport, de a kérdést végül eldöntötte, hogy Al Mas'udi egy arasznyi magas és széles, vagy annál is nagyobb, és pontosan ilyen jellegű indiai sakkbábukat írt le művében. Mivel a Korán szigorúan tiltja az élőlények ábrázolását, a Perzsiában és az arab birodalomban elterjedt sakkjáték figurái absztrakt alakot öltöttek. (Az előbb említett királyt a kevés kivételek egyikének tekinthetjük, amit a soknemzetiségű arab birodalmon belüli perzsa hatásnak, vagy Harun al Rasid kora liberálisabb, racionálisabb vallásfelfogásának tulajdonítanak.) A különböző méretű és felületű, gömb, hasáb és henger alakokból összetett, absztra- hált bábukkal terjedt el a sakkjáték a XI. század elejétől — arab közvetítéssel — Európában, elsősorban Spanyolországon és Itálián keresztül. De eljutott a sakk Észak-Európába közvetlenül Mezopotámiából és Perzsiából is, méghozzá Oroszországon és a Baltikumon át, elsősorban skandináv kereskedők révén. Hamarosan, a többszöri egyházi tilalom ellenére is, rendkívüli népszerűségre tett szert — persze elsősorban a királyi és főnemesi udvarokban. Guizot, a múlt század neves francia történésze írja A franciaországi civilizáció története című könyvében, hogy: „A középkori nemesség helyzetének elsőrendű jellemvonása az eíszigeteltség.” A feudális urak — magyarázza Guizot — egymástól és a világtól olyannyira elszigetelten éltek kastélyaikban, mint még soha, sem azelőtt, sem azóta, semmiféle elfoglaltságuk nem 25 LUCAS VAN LEYDEN: A SAKKJÁTSZMA (Í508 KOROL)
