Múzsák - Múzeumi Magazin 1973 (Budapest, 1973)
1973 / 4. szám
Rabsic X \ barátja a sötétség E ötvös Károly írja Utazás a Balaton körül című könyvében, hogy „Nem is király, aki háborút nem folytat. Nem is uraság, aki nem hatalmaskodik. Nem is nemes ember az, aki nem vadász." Valóban, a vadászat évszázadokon át a kiváltságos rend szórakozása volt. A szegény népet törvények tiltották a vadfogástól. II. Ulászló 1504. V. dekrétumának 18. cikkelye kimondja, hogy .......mostantól fogva jövőre az ország jobbágyai és parasztjai közül senki ne merjen bármi módon vagy bármi mesterséggel szarvasokra, őzekre, nyulakra és vadkanokra vadászni, valamint fácánokra és császárfajdokra madarászni . . .” Az 1729-ben hozott törvény rendelkezése szerint vadászati joga van minden nemesnek és nemesi jogot élvezőnek, továbbá zászlóstól fölfelé minden katonatisztnek. Parasztok, jobbágyok csak a kártékony, ragadozó vadakat irthatják. Pedig a vadászat az ember legősibb élelemszerzési forrása. S hiába hozták évszázadokon át a rendeletek és tilalmak százait, az ember, elsősorban a szegénysorú, nagycsaládos ember évszázadokon át következetesen megszegte azokat. Egy-egy nagyvad — szarvas — elejtése hetekre fedezte a család hússzükségletét. A vadfogás tiltott módjait — bár jól tudták, hogy büntetés jár érte — nem tartották szégyellni valónak. Ha valaki rabsickodásért ült börtönben, az nem számított foltnak a család becsületén. Inkább úgy fogták föl, hogy nem volt szerencséje az illetőnek. Bírósági iratokban lehet olyan folyamodványokat olvasni, amelyekben kérik az elítéltek, hogy büntetésüket akkor tölthessék le, amikor úgysem tudnak dolgozni. Mert ha a kiszabott időben ülik le, „nem lesz, aki kenyeret keres, s éhen marad a család”. A kéréseket legtöbbször meghallgatták. Ki a rabsic, orvvadász, vadorzó? Az értelmező szótár szerint „tolvaj, ki idegen és tilalmas területeken vadakat lop, lő vagy fog; másképp: vadlopó, vadtolvaj, orvvadász". Az általános felfogás szerint ezek az elnevezések az engedéllyel, vadászterülettel nem rendelkezőket illetik meg. Pedig vadorzó az az engedéllyel rendelkező vadász is, aki más vadásztársaság által bérelt területen, vagy tiltott időben vadászik. Első vadászati szakírónk, Pák Dénes az utóbbiakra céloz, mondván: „alattomos, oroz, or, tolvaj puskás, ki tilos helyen vagy tilalom ellenére, mint a parasztok vadász". Az erdőségek mellett vagy közelében meghúzódó települések élete szorosan kötődik az erdőhöz. Nemcsak a fát hordják onnét, a gombát szedegetik, vagy mézet gyűjtenek, hanem gyermekkortól részeseivé válnak az HAJTÓVADÁSZAT A SZAZAD ELEJÉN erdő életének. Ahogy megismerik a gyűjtögethető, ehető gombákat, növényeket, vadgyümölcsöket, ugyanúgy olvasnak az erdő hangjaiból, az állatnyomokból. Jól ismerik a vadakat, a vadváltókat, az ivóhelyeket, a madarak fészkeit, odúit. Az orvvadásznak — mint minden tilosban járónak — barátja a sötétség, a för- geteges idő. Biztosan mennek a nappal kiszemelt területre, és rakják ki hurkaikat, csapdáikat, ássák meg a vermeket. Ezek a helyek messze esnek a gyalogjáró ösvényektől, az erdész szemétől. Bozótos, eldugott részeken, ügyesen álcázva húzódnak meg, várva az arra haladó vadakra. E csapdák, vermek — éppen rejtett- ségük, környezetbe simulásuk miatt — gyakran az erdőn járó, gyűjtögető ember számára is veszedelmet jelentenek. Gyanútlanul belezuhannak a mély verembe, levegőbe emeli őket a csapóhurok, s jó, ha kisebb-na- gyobb zúzódások árán megmenekülnek a könnyen halálos sérülést okozó csapdától. A rabsicoknak nem voltak törvényeik, csak érdekeik. Egymás csapdáira is vadásztak, és aki kapja, marja alapon elvitték a vadat a mások hurkából is. Egymást nem jelentették fel, csak nagyon ritkán fordult elő ilyen fajta bosszúállás. A rabsic mindig hallgatag ember volt. Nem beszélt eredményeiről, sikereiről, de ha mégis hívatlanul tanúja akadt, annak a szó szoros értelmében betömte a száját: adott a húsból, azaz bűnrészesévé tette. A vadorzók egy-egy télen vagy egy- egy éven át jelentős károkat okoztak a vadállományban. Némelyikük egy- egy évben 3 szarvast, 2—3 őzet, 8— 10 nyulat fogott. Ha csak egy nagyvadat számítunk egy vadorzóra, eny- nyit pedig biztosan ejtettek, különösen disznóölések idején, amikor a kolbásztölteléket meg kellett szaporítaniuk egy kis vadhússal is, akkor is megérthetjük, miért apadt el helyenként az erdők vadállománya. Az orvvadászok másik igen súlyos vétke, hogy válogatás nélkül fogdosták a vadakat, s bizony sokszor egy-egy kapitális nagyvad vagy vemhes vad a hurokban végezte életét. Sok vadat megsebesítettek jól-rosszul összeállított fegyvereikkel is, s mindez nagymértékben hozzájárult a vadállomány minőségi romlásához. 1945 utáni években, amikor a háború maradványaként rengeteg elszórt katonafegyvert szedtek össze, olyan irtóhadjáratot vittek véghez egyes vidékeken, hogy szinte teljesen kipusztították a nagyvadakat. Évekig nem láttak belőlük hírmondót sem ott, ahol korábban számos őz, szarvas talált jó legelőt és búvóhelyet. Az erdőközeiben élő emberek szinte kivétel nélkül megpróbálták — ha később nem, hát gyermekkorukban — 20