Múzsák - Múzeumi Magazin 1972 (Budapest, 1972)
1972 / 4. szám
Ariechino az életéért könyörög (metszet a Fossard-gyűjteménybő!) Garrick és Mrs. Cibber Otway: A megmentett Velence c. tragédiájában Ez az időszámításunk előtti VII— VI. században lehetett. Később viszont, amikor Arisztotelész megírta Poétikáját, őket már nem nagyon emlegették és — mint a nagy görög gondolkodó is - szigorúbb történeti elveket alkalmaztak a műfajok kialakulásának ismertetésére, magyarázatára. De hogy kapcsolatuk a művészetek világával milyen szoros lehetett, igazolja az is, hogy a múzsák „funkciója” napjainkig közismert, ihlető „csókjukat” nem egy mai alkotó is szívesen fogadja — vagy fogadná. A színművészet két múzsájának külső megjelenéséről, hagyományos ábrázolásmódjukról már szóltunk, most inkább arról a hangulatról, „auráról” kell beszélni. amely körülvette őket. Melpomené nevének jelentésköre a dallal, énekléssel kapcsolatos, ő a „szép hangú”; a szóban rokonítani lehet a gyönyörködés, játék, ének és kartánc fogalmát éppúgy, mint az ünnepi mulatságét. Az athéni „nagy Dionü- sziákon” ő is jelen volt (képletesen), sőt az ünnepelt istent ez alkalommal magát is melpome- nosznak, éneklőnek nevezték. Thaleia neve azt jelenti; „virágzó”. Köre kiterjed mindenre, ami dús, bőséges, gazdag, buján tenyésző. Az egyik mítosz arról is tud, hogy Apollón teherbe ejtette, s így szülte Thaleia a Ko- rübaszokat, a téli napfordulókor rendezett ünnepségek mitikus táncosait. Rokon és ellentétes vonások is jellemzik tehát a két múzsát. Az igazi különbség azonban - mint azt az ábrázolások is igazolják — kettejük színpadi funkciójában alakult ki: erre utal a kétfajta maszk különbsége, valamint a kothurnusszal, illetve lapos talpú saruval való öltöztetés. Nyilvánvaló, hogy az ábrázolások kialakulására már a bevett színpadi gyakorlat hatott: azért vált el ilyen erőteljesen egymástól a két figura, mert a színi előadások két egymástól teljesen távol eső művészi világrendet képviseltek: más volt a tragédia és a szatírjáték világa, mint a komédiáé. Fejlődésük is egymástól eltérő módon alakult. A klasszika filológia, a művészettörténet és a színháztörténet egyelőre még mindig nem tud végleges biztonságú választ adni arra, hogy melyiknek adja az elsőbbséget s a vitát nem segített eldönteni még Arisztotelész többévezredes tekintélye sem. Az egymásból ere- deztetés föltételezései sem nyertek bizonyítást: a tragédia fejlődött-e ki a komédiából (vagy ahhoz hasonló, derűs hangvételű játékokból), vagy a komédia követte-e jó néhány évtizeddel (s ily módon már a tragédia gyakorlatától ihletve és befolyásolva) a tragikus előadásokat. Az azonban tény, s az eddigi vitákban ezt nemigen vették figyelembe, hogy a korabeli görög mítoszalkotás a távolból egységesnek vélt színművészet két ága számára külön-külön múzsát biztosított. S ha hihetünk mindannak, amit gondolkodásmódjukról a tudomány megállapított, akkor azt kell mondanunk, hogy ez a kettősség azért alakult ki, mert a görögök egymással rokon, de egymástól mégis alapvetően eltérő művészi kifejezési formának ítélték meg a tragédiát és a komédiát. Hiányosnak érezték volna, ha a társadalmi konfliktusok gazdag világát, az érzelmek és indulatok teljességét a színpadi megjelenítésben „egyoldalúra" szűkítették volna le, csak az egyik ábrázolásmódnak tulajdonítottak volna értéket és jelentőséget. A görögök egyensúlyérzéke megbízhatóbban működött, mint a későbbi európai drámaesztétikusoké, akik egyre inkább hajlamosnak mutatkoztak a vígjátékkomédia alacsonyabb kategóriába való besorolására. Pedig még a reneszánsz is az egyensúlyhelyzetből indult ki. Nem véletlen, hogy Sebastiano Serlio, a kiváló építész-tervező egymással rokon s egymástól mégis eltérő perspektivikus környezetet teremtett a tragikus, illetve a komikus színművek eljátszására, mindkettőt reális világnak ítélve s talán annyiban engedve az immár feudális kor szemléletének, hogy a tragédiát paloták, a komédiát inkább polgári jellegű épületek között érezte megvalósíthatónak. A hatásosság is (amely sokáig nem volt esztétikai fogalom) a két múzsa által képviselt egyensúly-eszmény igazságát bizonyította. Minden történelmi adat arra utal, hogy a commedia dell’arte hatása — pontos társadalomrajzával, eleven cselekményével, színes jellemeivel — semmivel sem volt kisebb, mint a sokszor bizony pátosz felé hajló, irodalmiaskodó tragédiáé. A nagy dráma- és színháztörténeti korszakokat is mindig az jellemezte, hogy mindkét műfajban nagy alkotások jöttek létre. így állt a görög tragikusok mellett Arisztophanész, így Moliére mellett Corneille és Racine, és a mindenkori legnagyobb példát említve: így ötvöződött Shakespeare életművében is, aki nyilvánvaló módon mindkét múzsával nagyon jóban volt. Miért van két múzsája a színművészetnek? Mert ez az a művészet, amelyben a színpadon megjelenő élő ember, a színész, a teljes társadalmat képviseli, a társadalmi konfliktusok teljes rendszerét. Úgy látszik, egy múzsa ehhez nem elég. Székely György 29
