Múzsák - Múzeumi Magazin 1972 (Budapest, 1972)

1972 / 1. szám

két és néhány képviselőt, eredeti, korhű régi rajzokról festettem . .

Kossuth Lajos úgy érkezett 1849 január elején Debrecenbe - a postakocsi-állomás utas- lajstromának bejegyzése szerint -, mint „Magyarok Mózese". Ezt a pillanatot rögzítette a kollégium falára Gáborjáni Szabó Kálmán.

A ma is Debrecenben élő idős mester. Holló László, nem a városban, hanem a Tócos- kertben él. Ez már a puszta, egészen a Dunáig terjed.

Holló László, egy másik pusztai városból: Kiskunfélegyházáról került Debrecenbe. Csak egy kis kerülővel. Fiatal korában két évig Münchenben élt, Hollósy Simon tanítványaként. Két évig meg Párizsban. A nyarakat is külföldön töltötte. Csak éppen bekukkantott a Földközi-tenger mellékének világába, azzal, hogy majd visszamegy - hosszabb időre.

Kitört az első világháború, s haza kellett jönnie.

A háború első időszakában, Técsőről, a hegyek közül - Hollósy Simon szabadiskolájából - utazott haza Félegyházára. De kiszállt Debrecenben, s ottragadt.

Életműve mintegy ezer festmény - köztük vagy százötven önarckép és félszáz történelmi kép -, s háromezer rajz. Minden olajképe előbb színes grafikaként, vagy szén-, illetve tusrajzként, akvarellként jelentkezett.

Debrecenhez tartozik az egykor falvakkal sűrűn lakott föld „puszták pusztája": Hortobágy.

A puszta krónikása Móricz Zsigmond volt, aki még utolsó regényének hősét: Rózsa Sándort s betyárcsapatát is kiviszi a határtalan pusztára.

Hortobágy a látogatót ma már nem a „déli- bábos" puszta álromantikájával fogadja, nem is csak a csárda és a lovasbemutatók idegenforgalmi attrakciójával, hanem szépen rendezett pásztormúzeumával, mely vonzóan és szakszerűen mutatja be a puszta népének múltját és munkáját.

Hortobágy jövője, hogy a tihanyi természeti rezervátum után második Nemzeti Parkká váljék.

Az „Arany egyszarvúhoz" címzett patika

lestett falitáblája

(1792)

Debrecen a Tiszántúl fejlődésének motorja. A város 155 ezer lakosából minden ötödik munkás, s minden harmincadik diplomával rendelkezik. S a mai „debreceniség" szerencsésen ötvözi a hagyományokat a modern világ új értékeivel.

1944-ben pedig majdnem halálos sebet kapott megint a város: mindössze 25 ezer ember fogadta az október 19-én bevonuló, felszabadító Vörös Hadsereget. A 310 orvosból például alig tíz volt megtalálható . . .

S Debrecen - ki tudja, hányadszor már a tatárok, törökök, az erdélyi fejedelmek szolgálatába álló hajdúkat szorongató németek és pusztító tűzvészek után - újra feltámadt!

15