Múzsák - Múzeumi Magazin 1971 (Budapest, 1971)
Honismeret-helytörténet különszám
Boronalalú ház, Filkeháza (Borsod megye) 26 anyagi viszonyaiban sokkal inkább megleljük, mint a kutatóktól gyakorta okként mondott etnikai származásában. Úgy látszik ugyanis, hogy a telkes jobbágy intézmény kifejlődése, melyet a XIV-XV. században az agrárélet konjunktúrája követett, a XVI. században már nem kísérte az életszínvonal látványos emelkedését segítő változás. Ellenkezőleg, a középkor végi pénzforgalom csökkent, a földesurak a parasztoktól már nem pénzt és természetbeli szolgáltatásokat követeltek, hanem főleg az utóbbit, mégpedig növekvő mennyiség-» ben, ráadásul még dolgoztatták is őket, amire a korábbi évszázadokban természetesen volt példa, de arra is, hogy ezt a kötelezettséget pénzben meg lehetett váltani, most azonban már nem. Ennek következtében az a munkaerő-fluktuáció, ami a XV. századi konjunktúra természetes velejárója volt, tartósodott, a depresszió idején is. A bajokat tetézte, hogy a sík vidékek nagy része - az oszmán hódítás következtében - hadszíntérré vált és a háború itt sem virágoztatta fel - Európa más régióihoz hasonlóan - a falvakat, sokkal gyakrabban pusztulásukat idézte elő. A falvak zöme a XVIXVII. század fordulóján néptele- nedett el teljesen és csak a XVIII, században települt újjá. Ebben a zavaros helyzetben úgyszólván egyetlen mezőgazda- sági üzemág prosperálhatott, a külterjes állattenyésztés. Csekély invesztíciója miatt ez bizonyult jövedelmező üzemágnak már a XIV-XV. században is, a korai majorgazdaság többsége - akár nemesek, akár polgárok, akár parasztok üzemeltették - ilyen állattenyésztő telep volt. A helyzet csak a XVIII, század végén változott meg, amikor a gabonatermesztés vált jövedelmezővé, s a legelőket szántóföldeknek törték fel. Mindamellett ezek csak olyan változások voltak, amelyek egyáltalában nem siettették a termelés belterjesebbé válását, a differenciáltabb munkamegosztást és aligha fokozták számottevően a falu iparcikkszükségletét. Alkalmasint ez lehet az oka a falusi lakóházak uniformizáltsá- gának és annak, hogy középkori eredetű normái oly lassú vontatottsággal terjedtek el. Nem lehetetlen az sem, hogy a XIX. század gabonakonjunktúrái, melyek közül a század második felében érezhetők már egybeestek az ipari forradalommal, lényeges változást aligha hozhattak a lakásigények és az építészeti kultúra tökéletesedésében. Ezt a legtisztábban - persze közvetve - azok a szórványosan előforduló épülettípusok példázzák, amelyeknek prototípusai a középkori városi szőlősgazdák lakóházai lehetnek. Ezek rendszerint hármas osztatúak, ám alápincézettek. Valamennyi XVIII-XIX. századi példány borvidéken maradt fenn, zömük Tokaj környékén. Mindez arra látszik utalni, hogy a falu építészeti fejlődésében városi hatásokat szinte alig lehet kimutatni, aminthogy az is tapasztalati tény, hogy a városok javarészében is a falusi igényeknek megfelelő lakóházak épültek. Ezek a tények megnehezítik a muzeológusok dolgát, ha szabadtéri múzeumot terveznek és rendeznek be. Itt ugyanis nem csupán szép, mutatós épületek áttelepítése válik feladattá. A Néprajzi Múzeum munkatársai most ezen fáradoznak. Vizsgálódásaikba bevonják az agrárhistória kutatóit is. HOFFMANN TAMÁS
