Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)
1969 / 4. szám
A Szabadtéri Néprajzi Múzeumban a magyar tájak népi építkezését —a tervek szerint—tizenegy csoport képviseli. A tájegységek a legutóbbi két évszázad máig fennmaradt épületeit gyűjtik össze úgy, hogy a táji, anyagbeli, szerkezeti, formai változatosság ellenére egységes képet nyerhessünk a magyar népi építészet történeti alakulásáról, melyet a gazdasági, társadalmi változások befolyásoltak. Ezek a szempontok érvényesülnek a tájegységek mellett felépülő, tematikus épületcsoportok esetében is. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum a tervek szerint 1975-ben nyílik meg, de az első tájegységet, mely a szatmári falvak építkezését mutatja be, már 1972-ben látogathatja a közönség. Szatmár megye nem tartozik a legdivatosabb néprajzi gyűjtőterületek közé, pedig első nagy szószólója, Móricz Zsigmond után, többek között Gönyey Sándor és Luby Margit munkássága is igazolta a táj népi kultúrájának gazdagságát. Csak a legutóbbi években került sor olyan több szempontú néprajzi vizsgálatra (főleg Morvay Judit részéről), amelynek alapján összeállíthatjuk a lassan feledésbe merülő feudális társadalom megnyilvánulásait a szatmári emberek életmódjában, anyagi és szellemi kultúrájában. E kutatások eredményeire épült a szatmári egység bemutatásának koncepciója. A társadalmi szempontok érvényesítése érdekében területileg és idő- belileg szűkebb határokat szabva, a szatmári Erdőhát XIX. század végi építkezését reprezentáló lakóházakat telepítenek Szentendrére. A szegény-, közép- és gazdagparaszti (kisnemesi) szintet képviselő lakóépületek portáján természetesen a hozzájuk kapcsolódó gazdasági épületek is bemutatásra kerülnek. A tájcsoport negyedik telke őrzi majd történetileg a lakóház régebbi, ún. kutyafektetős típusát és a hagyományos erdőháti kettősudvar emlékét. A hagyomány már a táj, Erdőhát, elnevezésében is őrzi annak a hatalmas erdőségnek emlékét, amely a XII. századból származó történeti emlékek szerint a Túr két partján a Tiszáig, sőt, onnan észak felé haladva, összefüggő erdőterületet alkotott. Ezek a Túr menti tölgy- és bükkerdők szinte lakatlanul jutottak a Szente-Magócsok és a Káta-nemzetség kezére. Az irtás nehéz munkáját az általuk telepített magyar jobbágyság kezdte meg a XII. században. A XIII. század végére sorra feltűntek Szatmár megye térképén a mai erdőháti falvak, a Paládok, Sonkád, Méhtelek, Kölese és a Tisza menti községek, pl. Becs, Milota, Kóród. A hatalmas erdőség — bár egyre nagyobb irtásokat hasítottak ki belőle, hogy megműveljék — évszázadokon át munkát és megélhetési lehetőséget jelentett lakóinak. Az erdő meghatározta a táj építkezését. A hajdan általános boronaépítkezés emlékét ma már csak a hagyomány és néhány gazdasági épület, csűr, kamra, disznóól őrzi. A XIX. század végén épült lakóházaknak csak a vázszerkezete fa, közeit patics vagy vályog tölti ki. Ilyen technikával készült a Szentendrére áttelepülő szegény- és középparaszti kispaládi és botpaládi lakóház. A lakóházak beosztásukban a hagyományos ház - pitvar - kamra tagolást követik. Az erdőháti gazdagparaszt ebben az időben már hathelyiséges vályogházakat épített, melynek egyik legszebb példánya Sonkádról kerül be a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba. Az erdőháti lakóház tüzelőberendezésének változása is nyomon követhető lesz. A milotai, XIX. század közepi lakóház szobai kandallójának füstje a lepadlásolatlan pitvarból a padlásra távozott. A század második felében általánossá vált szabad kémény a szobai kandalló füstjét, majd a századforduló táján az udvarról a pitvarba hozott kemence füstjét is elvezette. A századfordulóra kialakult telekformán a lakóházzal szemben álló kamra hatalmas hambárjaiban tárolták a gabonát. A lakóház mögött az állattartás épületei sorakoztak, az istálló, a disznóól, amely gyakran készült „kalitkára” (borona), de a régebbi szabadabb tartásmódra utaló, karámszerű és sövény falu változatok is megtalálhatók lesznek a Szabadtéri Múzeumban. A parti füzesek vesszőjéből fonták gyakran a tyúkólat, a ku- koricagórét és a kerítéseket. Itt állt még a fásszelep és a takarmánytároló abora, amelynek teteje mozgatható a takarmány megkívánta magasságig. Az udvar mögötti kert a hatalmas gerendákból épült csűr helye, ez utóbbi24 HONISMERET Szatmár néprajzi emlékei ban szinte egész télen nyomtatták a gabonát. A csűr körül szilva-, alma- és diófák árnyékolták be a szinte minden portán fellelhető méhest. A változatos szatmári épületek Magyarország többi tájához viszonyítva egységes eltérést mutatnak. A meredek ívelésű tetőszerkezet, a hagyományos héjazat, a taposott szalma, a zsindely, a drányica, a kandallós tüzelőberendezés, az abora, a hatalmas méretű csűrök külső megjelenése, a szépen faragott kapuoszlopok, a praktikus megoldású tőkéskapu, a zsindelyes palástú haranglábak és még jónéhány jellegzetesség — keleti hatást mutat. A társadalmi különbségek az egyes lakóházak berendezésében is érzékelhetőek lesznek. Az alacsony bútorzatú szegényparaszti berendezés és a kisnemesi lakóház asztalos által készített bútorzata, a konyha edényei, az egyes telkek szerszámanyagának megoszlása és számbeli eltérése mind ezekre a különbségekre utal majd. Reméljük, hogy az 1972-ben megnyíló tájegység kellően érzékelteti a századforduló szatmári népének életmódját, hangulata élményt jelent majd látogatói számára. Dr. Flórián Mária
