Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)
1969 / 1. szám
K' ne hallott volna a Csörsz árkiról, amelyet a monda szerint régen egy Csörsz nevű király azért ásatott, hogy a Tiszát a Dunával összekötve a menyasszonyát hajón szállíthassa haza. Arról azonban már kevesebben tudnak, hogy hasonló mesterséges sáncok a Tiszántúlon is találhatók, csakhogy azokat általában Ördög árkának nevezik. Azt ma már senki sem hiszi, hogy a sáncot a monda szerinti menyasszony- hajóztatás végett ásták volna, még kevésbé, hogy — miként Biharban mesélték egykor — az Ördög szántotta. Komolyan vallották azonban — még a múlt században is — egyesek, hogy e földműveknek a németek lakta bánáti területen használt neve, „Római sánc", bizony nem lehet alaptalan. Ugyanakkor lábrakapott az a felfogás is, hogy ezek lehetnek az avaroknak azon sáncai, amelyekről Adalbertus, Nagy Károly frank császár veterán katonája megemlékezett, amidőn a krónikalró szentgalleni barátnak az avar hadjáratról mesélt. Annak ellenére, hogy, különösen a múlt században, e sáncok sokak érdeklődését felkeltették, eredetük kérdésével rendszeresen, átfogóan — és mondhatni tudományosan — sem földrajzkutatók, sem történészek, sem régészek nem foglalkoztak. Nemrégiben azonban Balás Vilmos nagy körültekintéssel összegyűjtötte a velük kapcsolatos szakirodalmi és 18—19. századi térképészeti forrásanyagot. A kutatások a Magyar Nemzeti Múzeum munkatervének keretében 1962 óta vezetésem alatt folynak. Terepmunkáinkban számos budapesti és vidéki muzeológus is segítségünkre volt, de közelebbről Soproni Sándor és Garam Éva képezik a munkacsoport tagjait, akik a feldolgozás terén is részt vállaltak a munkában. Néhány év óta szorosan együttműködik velünk a sáncok kutatása terén az újvidéki Ydjvodjanski Muzej is (Nagy Sándor ottani régész révén) és hasonló kutatásokat romániai régészek (K. Horedt) is elkezdtek. És most 7 évi munka után már beszámolhatunk arról, hogy ha nem is mondhatjuk még ki véglegesen mikor, milyen célból, kik építették az Alföldön található hatalmas földsáncrendszert, kutatásaink eredményeképpen elfogadható magyarázatot adhatunk eredetükre vonatkozóan. Hogy azonban a kérdést tisztán láthassuk, tudnunk kell, hol is találhatók ezek a sáncok? Kutatásainkat is ezzel kezdtük; pontos topográfiájukat kutattuk először. E téren a helyszíni bejárásokon, kartográfiai kutatásokon túlmenően sikeresen alkalmaztuk a légifényképek vizsgálatát is. Kirajzolódott, hogy a Duna—Tisza közén, a Tiszántúlon, a Bánátban található sáncok mind egy hatalmas, összefüggő rendszerhez tartoznak, amely a váci Duna-könyök- től kiindulva és Versec alatt az Aldunánál végződve északról és keletről körülfogja az Alföldet. Ez a sáncrendszer azonban 2, a legtöbb helyen 3, de néhol 4 vonalból is áll, amelyek 3—1S km-nyi térközökkel, egymással megközelítően párhuzamosan futnak. E vonalak völgyön-dombon keresztül Az Alföldön található sáncok. (A térképen csők a terepbejárással, kartográfiai adatok alapján, ill. ligifényképek segítségével kétségtelenül beigazolt vonalakat jeleztük.) haladnak (Gödöllő közelében még 300 m magas dombokra is felkapaszkodnak), keresztezik a patakokat, folyókat: egyedül a Tiszánál szakadnak meg, mivel ennek széles medrét is beleillesztették a sáncok rendszerébe. Magukat a sáncokat egy eredetileg 2—4 m mély és S—10 m széles árok és egy 2—3 m magas, 6—12 m széles töltés alkotja. A töltést az ároknak mindég csak az egyik, mégpedig az Alföld belseje felé eső oldalán találjuk, vagyis a Duna—Tisza közén a délin, a Tiszántúlon a nyugatin. A sáncok topográfiája és szerkezete a rendeltetésüket is elárulja: egy az Alföldön lakó nép, saját területének védelmére emelte azokat észak éSjkelec felől jövő támadások ellen. Minthogy pedig mindkét végükkel a Dunára támaszkodnak, feltehető, hogy e nép szállásterületét nyugat és dél felől e folyó határolta. A sáncok és a Duna így egy kb. 60 000 km* nagyságú területet vesz körül. Maga a sáncrendszer vonala a Dunától a Dunáig mintegy 5S0 km-re tehető. Mivel az egész rendszer több párhuzamos vonalból áll, az egykor kiépített
