Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)
1969 / 2. szám
ARCKÉPCSARNO: Divald Kornél (1872-1931) Ha művei nem őriznék — aere perennius — emlékét, alakját ma csupán elmúlt korok utazójaként láthatnánk, aki egy életen át felfedező úton volt, s—ismeretlen szigetként — egy elsüllyedt Magyarországot fedezett fel. Utazásait ő maga is felfedező útként emlegette: „De bármilyen rossz utakon jártam — írja a Felvidéki sétákban —, akárhogy megviselt a szekérrázás, egyéb kényelmetlenség, soha fáradtság nem vett erőt rajtam, amíg kilátásom volt arra, hogy útközben akár művészeti emlékre, akár szép tájra bukkanok... Nemegyszer úgy megrakodtam régiségekkel, hogy magam is a kocsis mellé, a bakra szorultam..., s a hátam mögött ismerőseim is szentek fuvarosának neveztek el.” A „szentek fuvarosa” azonban nem csak csillagos nyári esteken utazott, és főként még nem gépkocsin. Ahol már járt akkoriban ilyesmi, fölült a gőzösre, de sokat vándorolt gyalogosan, rázatta magát létrásszekéren, gyakran fiákeren, vagy a Dunajec smaragzöld vizén rohanó tutajon, sőt még csengős lovak vontatta szánon is. Egyszer például Podolin felé utaztában iszonyú fergeteg érte utol, s a Vörös Klastrom csúcsíves kapuboltozata alá menekülve várta ki, amíg a jégeső elállt. Mire a vihar elült, sötét este lett, s a bőrig ázott utast egy útszéli vendéglő fogadta be. Kezében lámpással a vendéglős lánya nyitott ajtót. „Rosszkedvem egyszerre tovaszállt. Persze még legényember voltam, de nem is igazi esztétikus, aki csak azt tartja szépnek, ami kőből, bronzból, avagy fából van...” — írta a tudós, aki az élet derűs pillanataiban egyaránt és elsősorban melegen érző ember volt. Ki volt Divald Kornél, akinek nevét — úgy érzem — túl könnyen elfelejtettük? Szülővárosa Eperjes. Ereiben tehetséges és tevékeny ősök vére folyt. Anyai ágon egyik őse a lőcsei Szent Jakab-templom szószékének faragója, egy másik a híres Brewer-nyomda könyvkötő mestere. Az apai ág viszont neves műgyűjtőket, literátorokat és főként jeles fotográfusokat termett. Divald Kornél az őseitől örökölt szomjúsággal és utazókedvvel művelte a művészet- történet tudományát. Ezért járta be szűkebb és tágabb hazáját, s az elfelejtett, veszendő műkincsek olyan halmazát derítette föl, gyűjtötte össze és értékelte, hogy e gyűjtőmunka már egymagában is minden elismerést megérdemel. 1904-ben egyedül Sáros megyében 285 községet kutatott át régészeti és néprajzi szempontból. Összeírt 11 várromot, 9 várhegyet, 12 kastélyt, 40 szárnyas oltárt, 24 faragott szobrot és szárnyképet. Az így földerített egyéb kincseknek — ötvösműremekek, hímzések és szőttesek — se szeri, se száma. Divald Kornél azonban nem csak gyűjtött. Minden útján hűséges kísérője volt fényképezőgépe is, a kor színvonalán álló, ormótlan, harmonikázó apparátus, és mindent le is fényképezett. S még ez sem elég! Szépirodalmi munkássága mellett (regényei, elbeszélései Tarczai György névvel jelentek meg) elsősorban tudományos munkásságát kell méltányolnunk. Már 1911-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Számos műve közül a Szepes vármegye művészeti emlékei címűt kell kiemelnünk, valamint a Magyarország csúcsíves szárnyas oltárait, s mint legfontosabbat: Magyarország művészeti emlékei című kötetét, végül A magyar iparművészet története c. művét. S valamit még el kell mondani róla: Divald Kornél hallását kora ifjúságában elvesztette. Kortársainak hangját alig hallotta. Annál jobban hallotta a múlt szavát, az elsüllyedt magyar Atlantisz harangzúgását. Molnár Aurél 18