Múzeumi Magazin 1968 (Budapest, 1968)
1968 / 1. szám
Tulajdonképpen nem nagyon szeretek múzeumba járni. De még kiállításra sem. Hogy miért? Azt hiszem, elsősorban lustaságból. Ezt aztán leplezem mindenféle indokkal, ürüggyel. Például azzal, hogy a kiállítás rám kényszeríti anyagát: azt kell néznem, amit mutatnak, nem azt, amire kíváncsi vagyok. Vagy: a múzeum megmerevíti, élettelenné teszi az életet, egy kissé olyan, mint a mozgó film, amely hirtelen állóképpé válik, jól lehet rajta látni minden részletet, de természet- ellenes, groteszk. Mégis inkább az a hiba, hogy a múzeumlátogatás módszertanát nem sajátítottam el. Mert nem mindegy az, hogyan nézi az ember a tárlatot. Az irodalomban már közhellyé vált a precíz múzeumlátogató nevetséges figurája: Bae- dekerrel a kezében, szigorú arccal ellenőrzi, hogy ott van-e a falon mindaz, amit a könyv csillaggal jelöl ... De azt hiszem, nagyon igazságtalan karikatúra ez. Fennkölt lelkek nem egyszer biztosítottak arról, hogy ők maguktól Is tudják, mit nézzenek és mit látnak, nem szeretik a csordajárást, ne magyarázza nekik senki, hogy mi a látnivaló. Biztosan így van, ha a vezető ostoba fajankó, a látogató pedig mindentudó bölcs. De többnyire nem ez a helyzet. És ha a látogató csak egyszerű földi halandó, aki a látottaknak nem mestere, csupán bámulója, akkor nem árt, ha kitűnően képzett custos tájékoztatja arról, mit bámul és miért bámulja. És így arra a belátásra jutottam, hogy a ' Baedekereseknek van igazuk,-sőt még inkább azoknak, akik előre megtanulják a leckét: akik fölkészülve mennek a múzeumba. És akik szívesen fogadják az eligazítást, kioko- sítást. Pontosabban szólva: akiknek nincs ideje vagy módja arra, hogy felkészüljenek a múzeumlátogatásra, akik épp csak beesnek egy kiállításra, azok fogadják el a szakavatott vezető segítő kezét. A nagy múzeumok, a túlzsúfolt tárlatok nyomasztanak, fárasztanak. Talán éppen azért, mert ezekre sohasem lehet eléggé felkészülni. A Louvre reménytelen, hacsak bele nem törődik az ember abba, hogy csupán egy töredékét ismeri meg, és még e töredéknek is csak újabb töredékét nézi meg olyan alaposan, ahogyan a többit is szeretné. Kétszer jártam ott, egyszer átfutottam annyi termet, amennyit egyfolytában győztem, másnap csukott szemmel mentem el Rembrandt hét képéig, ezeket megnéztem úgy, ahogyan képet nézni érdemes, utána behunyt szemmel kimenekültem a képtömegből. Legnagyobb élményem a Mostra del Tintoretto volt, 1937-ben Velencében; talán a környezet tette, hogy ez a fenséges barokk művész sem azelőtt, sem azóta nem volt oiy hatalmas, mint ott és akkor. Húsz évvel később a budapesti Munkácsy kiállítás hatott ily elementárisán, mutatis mutandis. Legérdekesebb — lélektanilag legtanulságosabb — múzeumi látogatásom Rotterdamban történt, röviddel a háború előtt; érdemes elbeszélni: A hollandok egyik legnagyobb festője a delfti Jan Vermeer. A 17. században élt, szebbnél szebb interieuröket festett. 1937-ben egy Han van Meegeren nevű holland festő szenzációs fölfedezést tett: megtalálta Vérmeer egy ismeretlen festményét, az Emmausi vacsorát. A rotterdami Boymans-múzeum vette meg és állította ki, igen szépen: egy kis teremben egyesegyedül ez a festmény függött a falon, kitűnően megvilágítva, előtte pillanatra sem szűnt az áhitatos szemlélők zarándoklása. Ezek közt az áhitatos szemlélők közt voltam magam is, és mondhatom, ritkán láttam szebb képet. Közönség és műkritikusok egyforma lerendezéssel örültek neki, a művészettörténészek cikkeket írtak róla, összevetették Rembrandt és Caravaggio hasonló tárgyú alkotásaival, imádták. 1940-ben Hollandia tudvalévőén német megszállás alá került. A megszállók sok műkincset elraboltak, ezek egy része elkallódott, többsége 1945 után visszakerült. Megkerült az Emmaus is, időközben azonban van Meegeren festőt azzal vádolták, hogy kollaborált a németekkel, kezükre játszott értékes festményeket. A történetnek ezt a részét a magyar közönség is ismeri, mert pár éve a televízió filmet közölt van Meegeren pőréről. Rossz film volt, de a lényeg kiderült belőle: védekezés közben von Meegeren elárulta, hogy a hires és csodálatos Emmaus képet nem Vermeer festette, hanem — ő. Nagy szaktudással — és nagy tehetséggel — készített egy festményt Vermeer modorában, rá is írta Vermeer nevét (ez volt a baj: így vált teljessé a csalás) és eladta, mint eredeti művet. Miért csinálta? Mert meg akarta mutatni, hogy képes olyan alkotásra, amely előtt leborul az egész világ. Le is borult, de ez nem segített a csaló festőn: börtönbe vetették, belehalt. A művészettörténészek és kritikusok pedig egyszeriben fölfedezték, hogy a kép nem is olyan gyönyörű, ügyes tákolmány csupán, fondorlatos utánzat, a vak is láthatja, hogy a nagy Vermeer alkotásainak közelében sem jár. Le is akasztották a Boymans-múzeum előkelő termének faláról, odakerült, ahová való: a csalások és utánzatok közé. Magam hallottam egy neves magyar műkritikustól: phö, ha ő látta volna, nyomban felismerte volna, hogy csalás az egész. De, mint szemtanú állíthatom: a kép mégis gyönyörű.
