Múzeumi Magazin 1968 (Budapest, 1968)
1968 / 3. szám
nem azért, hogy ellássák a halottat útravalóval a halál utáni életre. Ez az elképzelés szinte a világ minden táján jelentkezik. A szegény ember mellé egy cserépedény került némi ennivalóval, esetleg olcsó ékszer, fegyver vagy szerszám — a gazdagok vagy éppen uralkodók sírjait megtömték kincsekkel, minden idők sírrablóinak nagy örömére. Az egyiptomi történelem zavarosabb évszázadaiban nem ritkán maguk a sírokra felügyelő papok fosztogatták a fáraók túlvilági vagyonát. A szilágysomlyói kincsek mellett azonban nyoma sem volt holttestnek. Ezt a vagyont nem halott uralkodó mellett temették el, hanem gondosan csoportosítva az egyes tárgyakat, azért ásták el, hogy elrejtsék valaki elől. Hogy kik és mikor — erre csak következtethet a tudomány. A népvándorlás fogalma közismert, és gyakran szoktunk a népvándorlás koráról is beszélni. „A népvándorlás kora Féldrágakövekkel díszített fibula általános vélemény szerint 375- ben kezdődött, és — szigorúan véve — körülbelül a VI. század közepéig tartott” — írja az őstörténész Herbert Kühn a népvándorlás korának germán művészetéről szóló kis könyvében. Ez az időszak tulajdonképpen a gyors nép- vándorlás szakasza. Hiszen Eurázsia területén évezredeken keresztül mozogtak az állattenyésztő indoeurópai és ázsiai lovas pásztornépek, jobb megélhetési lehetőséget keresve maguknak. Akárhol is volt eredeti lakóhelyük, csak népvándorlásnak nevezhetjük azt a folyamatot, amíg Izland- tól Indiáig benépesítették a két kontinenst. És népvándorlás volt az indiánok vándorlása is az amerikai földrészen keresztül. Ám az előbb említett néhány században soha nem látott gyorsasággal cserélődött Közép- és Kelet-Európa lakossága. Két nagy birodalom sorsa határozta meg ezt a mozgást: Keleten az ősi kínai birodalom megerősödött, nyugaton a római birodalom válságba jutott. A kínai császárok seregei elől nyugat felé vonultak a hunok, a hunok elől pedig a számtalan kisebb nép és törzs, néha jóformán csak a nevüket ismerjük, néha nyelvüket is, mint például a gotokét, akiknek egy Wulfila nevű püspöke lefordította a bibliát. Ezek a törzsek a germán népcsaládhoz tartoztak. A germánok, frankok, gótok, gepidák, longobárdok, hogy csak a főbb törzseket említsük — utódaik a mai németek, angolok és részben afranciák — az V. és VI. században éltek hazánk területén. Őshazájuk Németország északi és Skandinávia déli részén lehetett. Innen indult meg lassú terjeszkedésük kb. 4000 évvel ezelőtt, míg el nem érték a római birodalom határait. Az első híradások görög utazóktól és római Íróktól származnak, akik hol rokonszenvvel nézték „szigorú erkölcseiket”, hol félelmetes barbároknak ábrázolták őket. Egyik utolsó hullámuk a később nyugati és keleti ágra szakadó gótok vándorlása volt. A gótok körülbelül kétezer éve indultak el északi hazájukból, és Dél-Oroszországba, a Fekete-tenger északi partjáig jutottak el. Itt a szkíta és görög aranyművesség ezeréves hagyománya élt. Keres helyén állt Pantikapaion görög város, a fémművesség központja. A gótok 362 körül foglalták el ezt a területet, és itt kerülhettek birtokukba a szilágysomlyói kincs egyes darabjai, míg mások a római mintákat utánzó barbár műhelyekből származtak. Az első kincs érmeinek többségét a kései, gyenge kezű római császárok ajándékozhatták a gót fejedelmeknek. Ezek a császárok úgy vélték, hogy ha nem tudják leigázni a barbárokat, igyekeznek megvásárolni őket. Egyes barbár törzsek így szövetségre léptek a rómaiakkal, és előfordult, hogy saját rokonaik ellen harcoltak a római határok védelmében. A szilágysomlyói kincsek darabjai a IV. század harmadik harmadában készülhettek. Az egyes tárgyak kopásából és javításaiból ítélve nagyrészüket hosszabb használat után rejtették el, tehát két-három évtizeddel később. A finom aranydomborítások, a berakott piros féldrágakövek és hegyikristályok csaknem két évezreden át is megőrizték eredeti szépségüket. A tudomány állásfoglalása nem egészen egységes abban, hogy kik ásták el a kincset. Hampel József, aki honfoglaláskorinak tartotta, bizonyára téved. Pulszky Ferenc szerint a nyugati gotoktól származik, mások — például C. Diculescu román tudós — „a gepidáknak a hunok elől való menekülésével hozza kapcsolatba a kincs el- ásását" (Ferenczy Endre: A magyar föld népeinek története a honfoglalásig). Mindenesetre az biztosnak látszik, hogy valamilyen germán törzs vezetői igyekeztek megmenteni vagyonukat a betörő ellenség elől — sikertelenül. Székely András Ónix-köves fibula. A fibulák- kal — kapcsokkal — a váltnál fogták össze a ruhát 31