Múzeumi Közlemények 1972 (Budapest, 1972)

1972 / 2-3. szám

A főváros és a vidék tudományos élete közötti szakadékot minden­képpen át kell hidalni. Ezzel mindkét fél, s főként a magyar tudományos és kulturális élet - csak nyerhet. A hídépítés talán nem is olyan nehéz; csupán a Kazinczy által értelmezett módon kellene a "provinciális" szót használni. Hogy ez mennyire le­hetséges, már most megvalósítható-e vagy csak a jövőben: erre szeretnénk cikkünkben válaszolni. S ha a néphit szerint a deb­receni Nagytemplom toronygombja és a hortobágyi csárda küszöbe egy magasságban van is, talán még sem kell a vidéknek önnön sa­rába fúlnia. I. Milyen sajátos adottságokkal rendelkeznek a vidéki múzeumok a tudományos munka területén? Olyan természetes adottságokra gon­dolunk itt, amelyek a vidéki múzeumoknak a fővárosiakétól kü­lönböző helyzetéből fakadnak, s amelyek révén azok a tudomány speciális műhelyeiként, megbecsült alkotóhelyeiként működhetnek. l) A fővárosi múzeumok többsége országos múzeum, gyűjtőterüle­tük az egész ország, sőt sok esetben a külföld is. A munka­társak itt természetszerűen tudományáguk problémáit országos kitekintésben szemlélik, értékelik. A kutatási terület nagy mé­reteiből és a feladatok természetéből folyóan ezek a múzeumok szakosodtak: szakmúzeumokká váltak, vagyis intézményen belül csak egy-egy tudományágat müveinek. Ez a szakosodás belső szervezetük rendszerében is vetül: a cél­szerű anyagkezelés érdekében az intézmény egészét korok, téma­körök stb. szerint tagolják, s hozzák létre az ennek megfelelő osztályokat, gyűjteményrészlegeket. Ily módon a muzeológus csu­pán egy-egy gyűjteményrészt kezel s annak anyagát dolgozza fel tudományosan. A maga témáját alaposan ismeri, országos, sőt nemzetközi viszonylatban is tájékozott felőle; másrészt azonban mindennapi munkája során a szakmán belül is specializált saját témakörébe van bezárva, s ha ambicionálná is, ritkán foglalkoz­97

Next

/
Oldalképek
Tartalom