Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2006 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2006-09-01 / 9. szám
m^TúzEUMi Hírlevélm sorsa is tisztázatlan. Ez a bizonytalanság a következő évre remélt, a nemzetközi jelentőségű leletmentést szolgáló EU-s támogatások elnyerését is veszélyezteti, mert azok folyósításához legalább húsz százalékos önerőt kellene hazai forrásból felmutatni, aminek megléte sem tűnik túl biztatónak. Az ügy szálai 2003-ra nyúlnak vissza, ekkor szerzett tudomást először a régész szakma a meginduló munkálatokról. Napok alatt kellett ekkor adatokat szolgáltatniuk az érintett területek örökségvédelmi térképéhez, s ez a kapkodó kezdés már előrevetítette a jövő árnyékát. A munkálatok tényleges elkezdéséig ugyanis egymást váltották a hosszú várakozásokkal tarkított, gyorsan elvégzett tervezések, elemzések. Az a terepbejárások során egyértelműen kiderült, hogy a vízügyi munkálatok által érintett területek rendkívül gazdagok régészeti lelőhelyekben, a szakma ezért, költségkímélési okból javasolta a kivitelezőnek a tervek részbeni módosítását, miszerint a helyhez nem kötött földnyerési munkákat régészetileg közömbös területen végezzék. A javaslat figyelmen kívül hagyásával nagy rohammunkát követelő megrendelések jellemezték a továbbiakban is megbízó és a múzeumi szakemberek kapcsolatát, s ugyanez a kapkodás jellemezte a munkákkal összefüggő ügyvitelt is. Például úgy fogtak hozzá a kivitelezéshez, hogy a feltárásokról még szerződéskötés sem történt. 2005. augusztus végén dr. Gombos András a vízügyi tárca politikai államtitkára Szolnokon közölte dr. Horváth László megyei múzeumigazgatóval és a régészekkel, hogy a feltárást és a kivitelezést szeptemberben haladék nélkül el kell kezdeni. Ekkor már szó sem esett arról, hogy a régészek javaslatának megfelelően célszerű volna költségcsökkentést elérni a tervek módosításával. A halogatás miatt gyakorlatilag egybecsúszott a kivitelezés és feltárás, a meg növekedett ütemű munka meghaladta a rendelkezésre álló szakember-kapacitás lehetőségeit, ezért a feltárásba bevonták a Magyar Nemzeti Múzeumot és az ELTE Régészettudományi Intézetét is. A gépi és kézi földmunkák elvégzéséhez szükséges közbeszerzési eljáráshoz szükséges szerződéseket pedig a múzeumi szervezet 2005 októberében, illetve 2006 márciusában kapta meg. A feltárást végző múzeumi szakemberek tevékenységüket mindvégig a meglévő, majd egy időre kétségbe vont szerződések ütemezésének megfelelően végezték el. Ezt a tényt a pénzügyi nehézségek jelentkezésekor ugyan a megrendelők vitatták, de végül kénytelenek voltak elismerni a múzeumok mindvégig meglévő jogkövető magatartását. A gondok a 2005. évi munkálatok számláinak kiegyenlítése után kezdődtek, amikor megszűnt a további finanszírozás a megrendelők részéről. Elkezdődött a számlák különféle ürügyekkel történő visszaküldése, érvényes szerződések kétségbevonása, végül sem a tudományos intézmények, sem a kivitelezők nem kapták meg ez évi munkáik ellenértékét. Jelenleg pusztán ígéretek állnak szemben jogos követelésekkel, a további feltárások menete, s vele együtt a magyar kulturális örökségnek a területen még földben rejtőző emlékeinek sorsa teljesen bizonytalan. A kialakult helyzet, ha nem sikerül megoldást találni rá, súlyos károkat okozhat történeti örökségünk emlékeinek, a hazai kulturális intézményrendszer jelentős részének, nagyon rossz behatást gyakorolhat sok, a munkákban részt vevő ember életkörülményeire, s nem utolsó sorban kedvezőtlenül befolyásolhatja külső megítélésünket is. Az múlt emlékeiben páratlanul gazdag Alföld őseink hagyatéka mellett számos erre járt nép emlékeit őrzi. A most folyó ásatások is több tisztázatlan kérdés legalábbis részbeni megoldásához nyújthatnak segítséget, s az eddig előkerült leletanyag, bronzkori temetők, újkőkori és rézkori telepek, kelta és szkíta hagyaték, vagy az egykor itt állt, kincslelete révén nagy nyilvánosságot kapott Lak nevű középkori falu temploma és temetője jelzik az itteni feltárási munkák jelentőségét. Amenynyiben bármilyen okból visszafordíthatatlan kár érné ezeket a lelőhelyeket, pótolhatatlan információktól fosztanánk meg a történettudományt. A múzeumok is szerencsétlen csapdahelyzetbe kerülhetnek a jelenlegi állapot fennmaradása esetén. Hiába rendelkeznek végül is elismert érvényes szerződésekkel, pénz híján ők kerülnek szembe a károsult vállalkozókkal, nekik, illetve a fenntartójukként szereplő megyei közgyűlésnek kell egy esetleges per esetén vállalniuk a következményeket, amelyek igen súlyosak lehetnek. A szükséges anyagi eszközök híján esetleg meglévő vagyonukkal kell felelniük a követelésekért, s nyitott kérdés, mi fog történni, ha az állam nem áll helyt vállalt kötelezettségeiért. Dobra kerülnek a gyűjtemények, pénz helyett bronzkori ékszerek jelentik majd a fedezetet? Európában példa nélküli esetet fogunk minden bizonnyal produkálni, ha ez bekövetkezik. A csőd mindenesetre nem csak a múzeumokat fenyegeti, hanem nagyon sok, a munkákban részt vevő embert, vállalkozókat és munkavállalókat érint súlyosan a mostani állapot, még ha nem számoljuk a múzeumok szintén kárt vallott munkatársait. Többen a megkötött szabályszerű szerződések birtokában komoly beruházásokat végeztek, és nagyon sok embernek kínált huzamosabb időre megélhetést az elkezdődött munka. Ők most vagy jövedelem nélkül maradva, vagy adósságaik terhe alatt várják az ügy végkifejletét. Mindezt betetőzheti a nagyfokú nemzetközi presztízsveszteség. A nálunk most követett gyakorlat nem elfogadott Európa boldogabbik felén. Ott csak nagyon szélsőséges esetben, jogilag pontosan körülírt katasztrófahelyzetben lehet a kulturális örökség megóvásának szempontjait figyelmen kívül hagyni, mint árvíz, földrengés, vagy más természeti csapás. Itt és most erről nincsen szó, még ha következményeiben ezt is próbálják szimulálni. Ennek tudatában pedig semmilyen kommunikációs furfanggal nem lehet majd meggyőzni a hazai eljárás helyes és jogszerű voltáról azokat az országokat és intézményeket, amelyeknek támogatására egyébként igen nagy szükségünk lenne. Szathmáry István 281
