Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2006 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2006-07-01 / 7-8. szám
©Múzeumi J/írlevélj© Tisztás. 2006. Déry Konstantin képei. Budapest Galéria A Kádár-beszédet a szolnoki Rádió hullámain, de Ukrajnából sugározták. Majd Kádár elindult és meg is érkezett Szolnokra, a József Attila utcai (szovjet) laktanyába. A Megyeházán emléktábla hirdette sokáig, hogy ott járt Kádár János megalakítani a kormányt, ahol soha nem járt, viszont a Pártház épületének П. emeletén 15-20 helyi vezetővel találkozott november 4-én. November 6-án indultak az említett laktanyából Budapestre. Amúgy az emléktábla, több darabban, bekerült a Damjanich János Múzeumba. Szentkuti Károly (Hansági Múzeum, Mosonmagyaróvár) a hírhedt mosonmagyaróvári sortűz emlékére rendezendő kiállítás terveit mutatta be. (Vele egy kis riportot készítettem!) A kiállítást a volt Határőr laktanya épületében tervezik megrendezni, hiszen az előtte húzódó egyirányú utcába zsúfolódtak be a tüntetők, amikor a lövések eldördültek. Kinek a parancsára? Erre a kiállítás is keresi a választ. Németh Petemé (Jósa András Múzeum, Nyíregyháza) a tervezett nyíregyházi kiállítás kapcsán érdekes dokumentumokra bukkant a forradalom vidéki terjedését illetően. Akkoriban nem létezett TV avagy internet, csak a rádió, így három teherautónyi ember érkezett Miskolcról elindítani és koordinálni az egyetemi városok megmozdulásait. Amatőr felvételek sokaságát gyűjtötték össze a nyíregyházi eseményekről, amelyeknek jórészét, annak idején a hatóságok az 57-es perek bizonyítékaiként őrizték meg. Evvel elérkeztünk a fényképekhez, mint az egyik legérdekesebb és legsokoldalúbb forráscsoporthoz. Jalsovszky Katalin (Magyar Nemzeti Múzeum) az előadása kapcsán nehezményezte, hogy az általa igen tisztelt Gyáni Gábor csak az „oral history" jelentőségét emeli ki 56 kapcsán, pedig a fényképek nagyon komoly forrást jelentenek. Legfontosabb dolog az a hatás, amelyet a kollektív emlékezetre gyakorolnak. Kezdjük külfölddel. 1956 októbere után megindult Magyarországra a segélyáradat. Ám ebben nagy jelentősége volt a Life, a Paris Match tudósítóinak és a világsajtóban megjelent fotóknak. Ata Kandó fotói 56 karácsonyán jelentek meg Hollandiában, ahol a legnagyobb gyűjtés indult, és ettől a mai napig elhomályosítja a magyar 56 a holland nagymamák szemét. Aztán elkövetkezett az idő, hogy a külföldön megjelent fotókból kitakarták az arcokat, mert rájöttek, hogy a pereknél, az azonosításnál felhasználhatóak. Példaként említette a Corvin-közi Wittner Máriát, aki a kép kedvéért vett géppisztolyt a kezébe, majd ennek alapján életfogytiglani börtönre ítélték. A Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtára 4.000 darab fotót, vagy reprót őriz, nagy nevektől külföldön és itthon (Escher Károly, Almássy László, Szóíősy Kálmán, BedSMiklós-Korbuly Katalin, Anders Egmann...) és folytathatnánk a sort. A „mindenki forradalma" az amatőr fényképészek sokaságát is megihlette. Vidékről - tudomása szerint - kevesebb amatőr fotót ismerünk. S eljutottunk a Pedrazzini-ügyhöz, akinek történetét Sedlmayr Krisztina (Magyar Nemzeti Múzeum) egy Péterfy Sándor utcai kórházi ing restaurálása kapcsán göngyölítette fel. Pedrazzini 29 évesen, a Paris Match tudósítójaként érkezett, fotózott, bulizott, élte a fiatalok életét, majd egy véletlen folytán haslövést kapva került be a Péterfy Sándor utcai 56-os kórházba. Gondosan megoperálták, majd a család hazaszállította, és 1956. november 7-én Párizsban meghalt. Az ing a család ajándékaként került a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe. Más Nemzeti Múzeumbeli gyűjteményekről Bálahó Zoltán (Magyar Nemzeti Múzeum) a Nagy Imre relikviákról, Pallos Lajos (Magyar Nemzeti Múzeum) az 56-os érmékről és jelvényekről tartott nagyon figyelemre méltó előadást. Például Nagy Imre ízléses személyes tárgyairól (villanyborotva, neszesszer, sőt TV!), valamint Pallos Lajos a Berényi Zsuzsanna Ágnes családjának műhelyében készült Kossuth címeresjelvényekről, amelyeket nagyhirtelen sapkajelvényekről vagy éppen a hadirokkant jelvények verőtőiről sokszorosítottak és alakítottak át. (Felismertem a gyászszalagos kokárdát, amelyet magam is hordtam ötéves koromban, én a gyászszalag történetét is hallottam a boltostól, akinél nagyanyámmal vásároltuk). Zárásként, de nem utolsó sorban Zombori István (Móra Ferenc Múzeum, Szeged) prezentációját említem Szegedről. Nagyon sok érdekes esemény merült fel a fotók alapján (Schwarz Lajos, az első áldozat felravatalozása a napozóágyon, vagy a lefestett Sztálin a Kossuth címerrel, Káló Flórián, Bicskei Károly szavalata). Én ebből Bálint Alajos, Dienes István és Trogmayer Ottó muzeológusi tevékenységét emelem ki, akik sokat kockáztatva, a kezdetektől gyűjtötték a relikviákat, zászlókat, röplapokat, Kossuth címert, fotókat, és sülylyesztették el őket a múzeum raktárának mélyére - az utókornak. Idén is kiosztották a Wellmann Imre emlékérmet, ld. Díjak, kitüntetések c. rovatunkat. Megköszönöm a résztvevők nevében, és külön kiemelem Horváth László igazgató úr és munkatársai mindenre kiteljedő figyelmét, fantasztikus kedélyét, a gyönyörű Nagykörűt, az új raktárakat, a zsinagóga felújított épületét és a sok jókedvet, amely mindig emlékezetessé teszi a MAMUTT összejöveteleit. Jövőre Veszprémben találkozunk! A szerkesztő 234
