Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2004 (25. évfolyam, 1-12. szám)
2004-01-01 / 1. szám
©í^úzeumi Hírlevél J© In memoriam... Dr. Gazda László (1934. augusztus 2. Gyulafehérvár - 2003. október 15. Debrecen) Megrendítő egykori munkatársként dr. Gazda Lászlótól búcsúzni, attól az embertől, akinek szellemi társai, nem ritkán vitapartnerei lehettünk, s aki ebben a minőségében többé már nem lehet közöttünk. A Déri Múzeum, a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumi Szervezet és a múzeumi szakma nevében búcsúzunk most tőle. Felfoghatatlan tragikus eltávozása, hiszen nemrég még társunk volt egy olyan kiállítás előkészítésében, amelynek megnyitására a tőle megszokott igényességgel és alapossággal készült. Egyik kisesszéj ében Móricz Tündérkertjéről írja: „Mert boldogság ezért mégiscsak van... Néha bizony elérhetetlenül messzi, kérlelhetetlenül múltba vesző, mint az elhagyott, s már soha elő nem kerülő ajándék, s a veszteség fájdalma múlhatatlan" (ET. 1992.3.1.) Gazda László boldogságot kolduló kalapjában sokszor szikrázott fel, s hamvadt el a csalóka remény. Valamiféle Erdélyből menekített életösztön mégis eligazította, merre induljon, hogyan tegye életét hasznossá mások javára. A szülőföld maradt mindörökre az elveszett paradicsom, de az otthon maradt rokonok a tisztesség látófáiként őrködtek a XX. század végi Magyarország Ábeli rengetegében csapást kereső ifjú léptei fölött. A felekezeti iskolák, a tanítóképző, a fölnevelő és fölnevelt család, majd felnőtt fejjel ismét tanulás, barátságok, munka, eszmék, ideálok tündöklése és bukása, a csalódások ellenére mindig megújuló közösségvágy, mind e „tisztesség-tükörtől" kapták egyéni fénytörésüket, s erősítették Gazda László szépbe szőtt hitét. Elfogultság nélkül mondhatjuk, ez a „csillagnyi remény" ragyogott fel életének talán legértékesebb szakaszában, abban a tizenegy évben, amit a megyei múzeumi szervezet élén töltött. Hittel és a tudás tiszteletével küzdötte le az őt fogadó szakmai-emberi bizalmatlanságot. Kollegialitása a múzeumi munkatársak minden rétegére kiterjedt. Olyan családias és érzelem-gazdag munkahelyi légkört teremtett, amely kedvezett a szakmai eredményeknek is. Elődei, kollégái tapasztalatára, tanácsaira épített, és egyéni kapcsolatait is a múzeum javára kamatoztatta. Maradandó és vitathatatlan érdemei vannak a Munkácsy-trilógia Debrecenbe kerülésének. Múzeumigazgatóként a megyei szervezet fejlesztésére, a muzeológiai szakágak belső arányainak egyensúlyára törekedett. így fordult előnyére az, amit pályatársai hátránynak véltek, nevezetesen az, hogy nem egy szakág ismert kutatójaként került a múzeum élére. Emberi tulajdonságai csakhamar országosan ismert és kedvelt múzeumigazgatóvá tették. Kiállítások sokaságát nyitotta meg, a legkisebb helyet és alkalmat is megtisztelte gondos felkészülésével. Ezért lehetett a közelmúltban kiadni beszédeinek kötetbe foglalt tanulságos gyűjteményét. Mondhatjuk tehát: Gazda László vágyai és illúziói számára a múzeum lett az újra megtalált Tündérkert. A már idézett vallomásos esszéjét e sorokkal zárja: „A remények és hitek kedvéért tovább álmodom... Tiszta, szép levegőt, a megértésnek kezeket és népeket összekulcsoló csodáit.” Ezek a csodák még váratnak magukra, s álmodójuk álma immár állóképbe dermedt. Mi pedig hiába is kívánnánk, hogy a remények és hitek kedvéért lendüljön mozgásba újra az álom, ám az már csak bennünk folytatódhat. Köszönetünk is csak rajtunk könnyít. Ami eleven marad, az az emlékezés és az ígéret: nem felejtjük el Gazda László álmait. V Szathmári Ibolya, megyei múzeumigazgató 20
