Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2004 (25. évfolyam, 1-12. szám)
2004-04-01 / 4. szám
©s^úzeumi Hírlevél lül jellegzetesen caerei volt, és márcsak fennmaradt példányainak nagy száma alapján is a helyi vásárlók tetszésére számíthatott. Ezek közé tartoztak egy kerámia-műhely termékei, amelyeket feltűnő vonásukról „vörös színű áru” (red ware) néven szoktak említeni. A 7. század utolsó negyedétől jó száz éven át virágzó műhely mindössze két, azonos technikával előállított edényformára specializálódott. Az egyik a 70-90 cm magas ovoid formájú fületlen tárlóedény (görög nevén pithos) volt, amelyet csak egy példány töredéke képvisel a múzeum gyűjteményében, a másik a kisebb és nagyobb, 30 és 50 cm körüli átmérőjű sorozatban készített szenelő tál, amelynek az Antik Gyűjtemény a közelmúltban egy teljes pédányával gazdagodott. A durván megmunkált, szemcsés agyagból (ún. impasto-ból) fazekaskorongon készült edények falának vastagsága 1,5-2 cm körüli. Mindkét forma példányait több részből állították össze, és az összeillesztési helyeket kiégetés előtt elsimították. Hogy általában nem nyomtalanul, azt mutatja a kiállított szenelő, amelynek oldalán megfigyelhető a tál és a lábrész találkozásának helye, fölül pedig a díszes peremrész külön kidolgozásának jelei. Az edényeket égetés előtt egy finomabb agyagréteggel vonták be, főleg a látható felületükön, amely az égetéskor barnásvörös színt kapott. Mindkét típus példányainak nagy részét domborműves fríz-szalaggal díszítették, de a figurális jeleneteket soha nem élénkítették festéssel. A díszítésnek két technikáját használták. A domborműveket vagy négyszögletes bélyegzőből préselték kiégetés előtt az edényre, ahogy a bemutatott pithos-töredéken látható, vagy pecsétlő hengerrel, mint a kiállított szenelő tál peremének relieféit. Ennek a díszítő technikának több évezredre visszanyúló előzményei voltak a Közel-Kelet nagy kultúráiban, innen vették át a görögök és az etruszkok főként a 7. században. A pecsétlők különleges ügyességet és nagy gyakorlatot igénylő vésését (néhány milliméteres alakok vagy motívumok negatívját kellett kifaragni) erre specializált mesterek végezték, aligha azonosak a fazekasokkal, akik a vázák díszítésére használták azokat: ehhez már nem kellett különösebb szakértelem. Etruriában eddig egyetlen pecsétlő henger került elő, rajta növényi motívummal. Anyaga terrakotta, de ez ritkaság lehetett, mert - mint a megtalált darab is mutatja - az agyag hamar elkopott; a legtöbb esetben, mint a Közel-Keleten is, különböző kemény féldrágaköveket használtak a pecsétlők készítéséhez. A nagyméretű caerei edények frízén egy-egy bélyegző vagy mintegy 4—5 cm átmérőjű henger jelenetei többször ismétlődtek. Nehézséget jelentett az edény és a bélyegzett jelenet méretének kikerülhetetlen konfliktusa. A bélyegzőből préselt frízeknél ez nem jelentett komoly problémát, mert a két mintát elválasztó közt tetszés szerint lehetett növelni, a hengerelt jeleneteknél azonban gyakran kényszer-megoldásokhoz kellett nyúlni. A kiállított szenelő két frízén azonos hengerből készült jelenet ismétlődik: álló vizimadár, két öklelő kecskebak, és egy futó nyulat hálóba kergető férfi két felemelt bottal, előtte a nyúl nyomában két futó kutyával. A mintegy 21 cm hosszú jelenet mindkét frízben hatszor ismétlődik, de a perem felülete ennél valamivel nagyobb volt, ezért a fölső frízen az egyik jelenetbe (közvetlenül a repedéstől jobbra) a két kutya mellé egy harmadikat kellett beiktatni, az alsó, szélesebb sávban pedig ettől valamivel balra a hálóval kezdve még egyszer ki kellett préselni a jelenet bal felét a madártól a futó férfi egyik botjáig. Természetesen egy-egy pecsétlőt több edény díszítésére használtak; van, amelyiknek lenyomata 15-20 esetben is ismétlődik a fennmaradt több száz példányon. A budapesti szenelő frízének hengerével díszítve eddig még öt vagy hat példány került elő. A pithos-töredéken ismétlődő, szárnyas oroszlánt ábrázoló bélyegző azonban egyedülálló a máig ismert anyagban. Az edények keltezésének legbiztosabb alapja a reliefdíszítés stílusa, amelynek változása jól nyomon követhető az etruszk művészet egyéb emlékeivel való összehasonlítás alapján. A legkorábbi a pecsételt díszítés volt, amelyet szinte kizárólag a pithosokon alkalmaztak. A kiállított töredék szárnyas oroszlánja a 7. század utolsó harmadára jellemző korinthosi orientalizáló stílus hatását mutatja, ezért 620-600 körül készülhetett. A szenelő jelenetének párhuzamai későbbiek; a nyúlvadászat népszerű témájának csaknem azonos ábrázolása a 6. század közepének etruszk vázafestészetéből ismert, így a budapesti tál a század harmadik negyedére keltezhető. Bár mindkét edényforma példányai túlnyomórészt sírokban kerültek elő, eredeti rendeltetésük szerint a lakóházban volt a helyük. A fületlen, tehát nem hordozható pithos a házban raktározott élelmiszer, főleg gabonafélék tárolására szolgálhatott, a széles pereménél fogva könnyen emelhető szenelőben a néhány példányán látható égésnyomok alapján parazsat is tarthattak, főzésre és melegítésre egyaránt alkalmas volt, a fő helye a családot egybegyűjtő szobában lehetett. Mindkét edénytípus elkísérhette sírjába a halottat, de a korábban a temetőkkel szemben elhanyagolt caerei lakó-településnek az utóbbi évtizedekben folytatott feltárásai során előkerült leletek nyilvánvalóvá tették, hogy a sírbatétel csak másodlagos rendeltetésük volt. Sz.J. Gy. 112
