Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2003 (24. évfolyam, 1-12. szám)
2003-05-01 / 5. szám
m. JTúZEUMI JfíRLZVÍLM a tanulmányok sorában. Elsőként az ilyen jellegű kiállítások történetében. Őszinte elismerés a kiállítás előkészítőinek és kivitelezőinek, külön Antal Tamásnak, aki az installációt tervezte és készítette. Trogmayer Ottó DUNAÚJVÁROS Koszider bronzkori temetője Intercisa Múzeum Ez az ásatás, pontosabban mai nevén: Dunaújváros- Duna-dűlő, a Dunaújváros-Kosziderpadláson lévő bronzkori telep temetője, életemben a második nagyméretű ásatáson való részvételt jelentette. Az első ugyanis még egyetemi hallgató koromban, 1949-ben Dunapentelén, azaz Ópentelén a római temető feltárásához kötődött. (Csak zárójelben: ezen az ország akkori, szinte összes római régésze részt vett, akárcsak a későbbi bronzkori feltáráson a hazai ősrégészek.) Akkor még a vasművet Mohácsra tervezték, Pentelén az útépítés miatt kellett nagyméretű leletmentést végezni. A bronzkori ásatáson Sztálinvárosban már végzett régészként 1951-ben dolgoztam, elsősorban férjem, Fitz Jenő mellett. Nem fogok elkalandozni az egy-utcájú, víztornyos város vadnyugati történeteibe, a hajnali 5-kor bömbölni kezdő hangszóró zenés ébresztőjébe, - maradok szigorúan az ásatás mellett. Miután a szerencsétlen, kitelepített, hivatásos ősi mesterséget űző női brigádot Fitz Jenő sok utánjárással egy sztahanovista Olajos-brigádra tudta cserélni, nem volt akadálya, hogy élenjáró ásatássá alakuljunk. Ha jól emlékszem, 20 x 5 m-es szelvényekben dolgoztunk, míg az egyiket a sírfoltok megjelenéséig villámgyorsan kiásta a teljesítmény alapján fizetett brigád és másik szelvényt kezdtek, mi ezalatt mint a felgyorsított némafilm szereplői eszeveszett gyorsasággal bontottuk, rajzoltuk, fotóztuk és szedtük fel a sírokat. Időnként sivatagi lösz homokfelhőkbe burkolódzva, melyet a szünet nélkül robogó szállító platós teherautók kevertek. Viszont a rendszerező hajlamú Fitz Jenő ekkor alakította ki az ásatás dokumentációs rendszerét és az összefüggő nagy temetőtérkép napi rajzolását, amelyet aztán az egymást váltó ásatást végzők eszerint folytattak. Ez lett később az egyik Ariadne-fonal, amelynek segítségével Vicze Magdolna eljutott a feldolgozás végéig. De miért kellett Ariadne-fonal, ha ez a nehéz körülmények között végzett munka ennek ellenére ilyen jól menő ásatássá vált? Mi történt közben? Még az ásatás idején megszületett a múzeum, amely elsősorban Mozsolics Amália, a bronzkor kiváló szakértője ügyködésének volt köszönhető. A régész lakásból és számos pincéből álló múzeum, azaz a feltárás itt őrzött anyagának sorsa akkor pecsételődött meg, amikor a hidegháború idején Jugoszlávia „láncos kutyává” változott, 1954-ben hirtelen Szentendrére kellett szállítani a régészeti tárgyakat, hiszen a pincékre egy esetleges háború esetén szükség volt. Ez a papír cementes zsákokba csomagolt anyagnak nem tett jót, mint ahogy a több mint 10 év múlva történt visszaszállítás sem. Végleges helyét ez a gyűjtemény 1970-ben kapta, amikor az Intercisa Múzeum ebbe az épületbe költözhetett. Ez hát az oka annak, hogy miért kellett még további éveket várni, hogy mind a tudomány, mind minden érdeklődő számára megszólaltatható legyen a sírok világa. Vicze Magdolnának több mint 10 évig mint egy kriminológusnak kellett dolgoznia ahhoz, hogy kirakós játék szerűen megpróbálja rekonstruálni -mi az, ami biztosan, mi az, ami valószínűen összetartozik és mi az, amiről le kell mondani, mert már nem azonosítható a sírok anyagából. És megszületett az eredmény, amely nem kevés. Kérem, ne ijedjenek meg, ha néhány számot is olvasnak, ez nem statisztika, hanem a temető nyújtotta kivételes lehetőséget tükrözik, amely a nagy számok adta biztonságot jelenti. A több mint 36 000 m2 terület átkutatása - a temetőtérkép bizonysága szerint - 1175 sírt hozott napvilágra. Ebből kirajzolódott a temető szerkezete: a sírok nagyobb, ovális csónakformába rendezve kerültek földbe, 100-200 sír is tartozott így egybe. Ezen belül kisebb, 12-20 síros, szintén csónak alakú csoportok voltak, ezek lehettek egy-egy család temetkező helyei, míg a nagyobb egység, amelybe tartoztak, társadalmi helyzetüket, csoportjukat jelölheti. Az elhunytak máj dnem mindegyikét hamvasztásos szertartással helyezték sírba, urnába vagy földre szórva hamvaikat. Melléjük a korai bronzkorban több, később kevesebb edény - csak urna, tál, bögre - került. A nagyszámú sír részletes megfigyelése, a temetkezési szokások további változását is tükrözte. Ilyen volt az anatómiai rendben elhelyezett hamvak az urnában, ajelölő kövek az urna felett. A távolabbi területekről származott edényeik, bronzékszerek alapján az itt lakók kereskedelmi kapcsolatai is kirajzolódtak, Észak-nyugat felé erősebb, Dél-kelet felé gyengébb szálakkal. Az ún. dunántúli mészbetétes kerámia különálló sírcsoportja viszont 158
