Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2002 (23. évfolyam, 1-11. szám)
2002-04-01 / 4. szám
Múzeumi Hírlevél m SZEGED Két bácskai falu: Doroszló és Gombos viselete Móra Ferenc Múzeum 2002. május 5-ig A török pusztítás után a Vajdaság újratelepítése a 18. század közepe táján kezdődött. Magyarok és más nemzetségbeliek indultak útnak a történelmi Magyarország minden tájáról, hogy itt új otthonra leljenek. Az azonos magyar nyelvet beszélő, de másmás településről érkezők a magukkal hozott szokásaikkal, a sajátos jegyeket viselő öltözetükkel és vallásukkal alakították ki közösségeik helyi arculatát, és váltak mindmáig hagyományőrző közösségekké, vagy a különböző körülmények folytán minderről korán lemondva a korai polgáriasodás során parasztpolgári, majd polgári közösségekké formálódtak. Ezek a tények a viseletén a legszembetűnőbbek. A kutatások azt mutatják, hogy a vidék magyarságának egykori öltözete a 19. század végén jórészt megegyezett az alföldi és a dunántúli régiók magyar falvaiban uralkodó közösségi normarendszer öltözködési szabályaival. Vidékünkön mára három olyan hagyományőrző közösség maradt (Doroszló, Gombos és Bácskertes) ahol az idősek körében még beszélhetünk élő viseletről. Ezekben a közösségekben található a legtöbb hagyományos ruhadarab, így a viseletnek, mint társadalmi jelrendszernek a megfigyelésére is itt nyílik legtöbb lehetőség. A nők öltözetének, teljes ruhatáruk színezetének életkort jelző funkciója is volt, illetve a hagyományőrző közösségekben ma is van. Ahogyan viselője idősödik, öltözetének színe sötétül. A viselés módja (pl. a kendőkötési formák) utal a viselés alkalmára, a helyre, ahol viselője megjelent: templomban, faluban, munkában. A falusi közösségek íratlan szabályainak lazulásával a 20. század közepére az öltözködési szabályok is vesztettek korábbi jelentőségükből. Egy-egy darabnak újabb változata jelent meg: Doroszlón és Gomboson főként az ujjasok követték a divatot. Az 1900-as évek elején még gyakran házilag, vagy mesterek által készített, természetes alapanyagokból készítették el a szükséges öltözeti darabokat, így a kendervászonból varrt alsószoknyákat, gatyákat, kötényeket. Doroszlón a két világháború között öt kendergyár és olykor több, mint tíz takács működött. A bőrből készült subák, bocskorok jellegzetes darabjai a viseletnek. A kézzel kötött gyapjúharisnyát a férfiak és nők minden korosztálya viselte. A mára főként idősek által hordott, fekete gyapjúcipőt (pancust) gyapjúfonó mester készítette Doroszlón, egészen az 1980-as évekig. A színes gyapjúból készült pruszlik mindhárom faluban a női viselet tartozéka. Vidékünkre jellemző a gyári anyagok korai (1900 táján történt) megjelenése, főleg a női felsőruhák és öltözet kiegészítők (selyem vállkendő) esetében. Miután a házilag készült kelméket a gyárilag előállítottak váltották fel, elsőként a jobb módú családok leányai, asszonyai számára gyolcsból és értékes selyemből készültek az ünnepi öltözet darabjai. Az 1930-as években terjedt el a kasmírkelme, a nők ünneplős ujjasait, szoknyáit, kötényeit készítették belőle. Ezt követően más, drága kelméből - lyoni selymekből, bársonyból, plüssből - is készültek egyes darabjaik. A Dunántúlról, a zömmel Tolna megyei, illetve a kalocsai Sárközből betelepített Doroszló és Gombos öltözete J szinte azonos. Jellemzői a sokszoknyás viselet, főleg az ünnepi alsószoknyák gazdag ráncolása és erős keményítettsége, a csípő hangsúlyozása, az évek során végbemenő változásokból eredően pedig a szoknyák rövidülése és egyre színesebbé válása. A farpárna használata mindkét település viseletére jellemző. Helyi sajátosságnak számított az 1930- 50-es években a színes és csíkos harisnya viselése is. A ruhatár, mely az egy életre szükséges viseleti darabokból állt, az erre szánt kelmék megvásárlásán túl ajándékozások útfent: ing középen: vőlegény viselet lent: suba 115
