Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2002 (23. évfolyam, 1-11. szám)
2002-07-01 / 7-8. szám
m Múzeumi Hírlevél tűk, hogy magasságában és mélységében is minden és mindenki „érintetté" vagy „elérhetővé” vált. Miután a megismerés vágya által mozgatott orvos-kéz feltárta a kutya, a majom, majd az ember testének belső világát, a külső világ is a hódítás terepe lett. Lajka kutya a Szputnyik-2 fedélzetén, Sam majom a Mercury kapszulában, Jury Gagarin pedig a Vosztok-1 űrhajó segítségével tágította ki az univerzumot. Marshall McLuhan szerint a ruha az emberi bőr, a kerék pedig a láb kiterjedése. Használati eszközeink többségét úgy tervezték meg, hogy alkalmazkodjanak az emberi testhez, a kézhez jól illeszkedjen a toll, a kilincs, a lábhoz a cipő. Érzékszerveink hatékonyságát fizikailag is fokozni tudtuk a látcsővel, a mikroszkóppal vagy a telefonnal. Hiányosságainkat ellensúlyozni tudtuk a szemüveggel vagy a hallókészülékkel. Pótolni tudtuk a balesetben, harci cselekményben elvesztett végtagokat és cserélni a működésképtelen szerveket. Kultúránk is számtalan testképet teremtett. Legnagyobb meta-elbeszéléssé - az emberi test totálképévé vált - Krisztus korpusza a kereszten. Karácsonykor és húsvétkor a tévéadókon leadott Jézusfilmek a képernyőn keresztül szembesítenek minket a szenvedéstörténettel és a fájdalom metaforáival. Ráadásul az utóbbi időkben mindezeket a jeleneteket reklámokkal meg-megszakítva, csonkított formában élvezhetjük a kereskedelmi tévécsatornáknak köszönhetően. Képek szakítják meg a történet menetét, hogy az emberi testbe való behatolás mai gyönyörforrásait kínálják. Szemléletes grafikai rekonstrukciókon láthatjuk, amint egy kefe ledörzsöli fogunkról a fogkövet, állunkról vagy lábunkról lehántjuk a szőrt, a gyógyszerek kidugítják orrunkat, megindítják bélműködésünket, begyógyítják sérüléseinket, csökkentik fájdalmainkat. Mindezek előtt és után tanúi lehetünk Krisztus szenvedésének és testi kínjainak. Tervezett „emlékkiállítások” (Pécs, Buda, Szeged). A kiállításhoz kapcsolódó két webfelületet Lipovszky Lél Keve készítette. http://newiconography.underground.hu Tóth G. Péter a kiállítás rendezője SZOLNOK A Szolnoki Művésztelep a két világháború között Szolnoki Galéria 2002. június 29. - szeptember 1. A centenáriumi kiállítás-sorozat folytatásaként egy egész korszakot átfogóan felvillantó tárlat nyílt a Művésztelep történetének jeles napján, ugyanis 100 évvel ezelőtt, 1902. június 29-én jegyezték be hivatalosan a kolóniát. Noha a reprezentatív bemutató elsősorban a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből építkezik, ám nyilvánosságot kapnak vidéki múzeumainknak a korszakba illeszthető szép darabjai is. A kiállítás hitelességéhez, gazdagításához Debrecen, Kecskemét, Miskolc, Pécs, Szeged, Szekszárd, Szolnok múzeumai járultak hozzá, olykor éppen a tárgyalt periódus meghatározó és izgalmas műveivel. Ismét bebizonyosodott e gyűjtemények fontossága, magas színvonala. A tárlatot Benedek Katalin (MNG) és Zsolnay László (Szolnok, Damjanich János Múzeum) rendezte, aki egyben a centenáriumi koncepció megálmodója és szervezője. A háborúban és a Tanácsköztársaság idején - a magyar képzőművészeti élet veszteségére - súlyos károkat szenvedett Művésztelepen 1924-től dolgozhatott együtt ismét a régi gárda. E reményteli időszakot megelőző néhány év eseményei közül Koszta József megjelenésével, különösen figyelemre méltó az 1917-es év. A kiállítás nyitányaként a művészetében ekkor új szakaszába lépő alkotó áll elénk. Az újrakezdéssel virágkorába érő kolóniát elsőrangú nevek képviselik: Fényes Adolf, Pólya Iván, Pólya Tibor, Szlányi Lajos, Szüle Péter, Udvary Dezső, Vidovszky Béla, Zárod István, Zombory Lajos. A tárlat - szándéka szerint - művészetük jellemző vonásaira irányítja figyelmünket. így találkozhatunk Szüle Péter festészetében a besurranó fény megvilágításában, fény-árnyék ellentétekben domborodó formákkal, Szlányi Lajosnak a hely igézetében fogant természeti képeivel, az alföldiség egyik értékmentőjének, Zombory Lajosnak táj- és állatábrázolásaival, Vidovszky Béla nagyszerűen kivitelezett szobabelsőjével és a vidék hangulatát ébresztő munkákkal. Zádor István művein a részletező előadásmódot líraisággal párosította, miközben külföldön bemutatott rézkarcaival „Szolnokot megmutatta a világnak". A korszak egyik központi alakja Pólya Tibor, művészként és a telep társasági életének szervezőjeként is. Egyéni jellemfestésű aprócska alakok, a falu embertípusai tűnnek fel havas utcáin. Minden részlet alaposan kidolgozott. Ezernyi ötlettel elevenítette meg családtagjait, kollegáit, a szolnoki kompániát. „Mesélgető festészetét" kedves játékosság, egyszerű életöröm teszi emlékezetessé. Öccse, Pólya Iván elsősorban tájképeket festett. Az idősebb generáció tagjai közül kiemelt hely illeti Fényes Adolfot, akinek művészete a realizmus és a természetábrázolás után nagy kanyart vett. Eltávolodott a valóságtól, kigondolt tájakon barangol, 224
