Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2002 (23. évfolyam, 1-11. szám)
2002-07-01 / 7-8. szám
m. Múzeumi Hírlevél m táskeresés, melyet stilárisan a korszerűség és az európaiság, tematikájában pedig az erdélyiség, és annak sajátos magyar nézőpontúsága jellemzett. A modernitás és sajátosság vitáját is felszínre hozó, de a megújulást mindenképpen visszafordíthatatlanná tevő identitáskeresés eredményeként jött létre a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején egy sajátos stíluskeveréke az akkor még élő poszt-nagybányai és a főiskolákon még mindig sulykolt realista hagyomány valamint a klasszikus avantgárd irányzatok - jellemzően az expresszionizmus, a konstruktivizmus és a szürrealizmus -, valamint a kortárs, főként az absztrakt irányok valamiféle ötvözetének. Ez a leginkább a stilizáltság, a dekorativitás irányába elmozdult és kelet-európai értelemben internacionálisnak is tekinthető stílus - a szocreállal ellentétben - már nemcsak valódi formai sajátosságokra, de az alkotói szándéknak és az alkotó egyéniségnek eredeti hangon való megjelenítésére is alkalmassá vált. Ekkor teljesedett ki olyan alkotók életműve, mint Balla József, Barabás István, Benczédi Sándor, Bordi András, Fülöp Antal Andor, Gy. Szabó Béla, Incze János Dés, Miklóssy Gábor, Mohy Sándor, Nagy Albert, Nagy Imre, Pittner Olivér és Szervátiusz Jenő. Ekkor jutottak szerephez a romániai magyar képzőművészetben olyan, azt máig meghatározó egyéniségek, mint: Albert László, Baász Imre, Balázs Imre, Bertalan István, Deák Ferenc, Feszt László, Gaál András, Jecza Péter, Jakobovits Miklós, Köröndi Jenő, Kós András, Kulcsár Béla, Kasztos Endre, Márton Árpád, Nagy Pál, Paulovits László, Páll Lajos, Plugor Sándor, Puskás Sándor, Román Viktor, Simon Endre, Sükösd Ferenc, Szécsi András és Szervátiusz Tibor, Tamás Anna, Timovan Vid és Wilhelm Károly. Az erdélyi művészetnek ez a fontos időszaka először kerül összefoglalóan bemutatásra. Mindezidáig egyetlen romániai intézmény sem végzett olyan feltáró munkát, mely által a művészettörténet-írásba szakszerűen bevezette volna az erdélyi magyar művészet elmúlt ötven évét. Ezért felbecsülhetetlen jelentőségű az a kutatómunka, melyet a kurátor az Ernst Múzeum megbízásából közel 100 erdélyi művész körében végzett, azért, hogy mindezt egy reprezentatív kiállításon és annak írott dokumentumában, a katalógusban bemutathassuk, először Magyarországon. Ezzel az Ernst Múzeum egy olyan ügyet vállalt fel, mely minden előzmény nélküli, és felhívja a figyelmet arra, hogy az erdélyi kultúra képe nem lehet teljes a közelmúlt művészetének feldolgozása nélkül. A kiállításon a korszak jelentős művészeitől 3- 4 fontos művet mutatunk be, amelyek méltóképp reprezentálják az egyes alkotói életműveket, ezen túl pedig az erdélyi művészet egészét. A katalógus szerzője és szerkesztője a kiállítás kurátora, Vécsy Nagy Zoltán, a hatvani Hatvány Lajos Múzeum művészettörténésze. Az Ernst Múzeum munkatársai Szex és tájképek Helmut Newton kiállítása Ludwig Múzeum 2002. május 30. - szeptember 29. Helmut Newton korunk egyik legjelentősebb fényképészének számít. 1920-ban született Berlinben és a híres divatfotós Yva tanítványa és munkatársa volt. Többéves szingapúri és ausztráliai tartózkodás után 25 évig Párizsban élt és dolgozott, 1981 óta pedig Monte Carlóban él. Híres divat- és portréfotói a világ vezető magazinjaiban jelentek meg (Vogue, Elle, Marie Claire, American Playboy, Stern, Life) és a 20. század második felében stílust teremtettek a szépek, híresek és gazdagok fotográfiai interpretációjában. A többek között Liz Taybnól, Catherine Denevue-ről és Jack Nicholsonról készült portréi egy globális médiatörténet ikonjaivá váltak; jéghideg erotikájukban és közvetlen jelenlétükben monumentálisán megragadott női aktjai a szexizmus gyanúja miatt gyakran részesültek ellentmondásos fogadtatásban. A „Szex és tájképek" című kiállítás 48 nagyméretű fotó kiválasztásával megkísérel egy új, reflektáló és interpretáló Helmut Newtont bemutatni. A munkák az elmúlt 10 évben jöttek létre, és kizárólag egyedi fotók formájában léteznek; tehát nem a folyóiratokban való megjelenésre készültek, hanem egy szigorú fotográfiai koncepció jegyében valósultak meg. Newton saját fotográfiai ceuvre-jét egy, a média által definiált művészeti termelés részeként látja, ami távolságot tart a csillogó stilisztikától és egzisztenciális kérdésekkel foglalkozik. A kiállítás dialógusszerűen szembe állítva mutat be embereket meztelenségükben, nőket intim környezetükben és kiterjesztve a tájképfotózás műfaját, házakat, kerteket, repülőtereket és a tenger felszínét. Az ember és környezete közötti kapcsolat felületesen szemlélve nem tárja fel magát, hanem a viszonyok bonyolult hálójaként csak a kiállítás „bejárása” során bontakozik ki. Newton ezzel a sűrű és összetett válogatással nem csupán olyan fényképészként mutatkozik be, aki motívumait esztétikai kritériumok alapján úgy rendezi el, hogyjelenlétüket hatásosan ragadja meg, 220
