Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2002 (23. évfolyam, 1-11. szám)
2002-07-01 / 7-8. szám
■ж Múzeumi Hírlevél т Új időszaki kiállítások BUDAPEST Gorizia: egy közép-európai város ezer éve Budapesti Történeti Múzeum Közép-Európai Kulturális Intézet (Vili. kerületi Rákóczi út 15.) 2002. június 14. - szeptember 30. Az olasz-szlovén határon fekvő 36 ezres városka területe már az időszámítás előtti 202-ben a rómaiak kezére került, de a vitathatatlanul szláv eredetű név, Gorizia „csupán” 1001 éve bukkant fel először III. Ottó egyik adománylevelében. Az eltelt évszázadok során azután a történelem jó néhányszor átgyalogolt a településen, oda s vissza egyaránt, de a helybéliek érdemére legyen mondva, hogy engedelmes, ám csalafinta alattvalóként mindig a legjobbat igyekeztek kihozni abból, amit egymást váltó uraik hoztak nekik, vagy akár kényszerítettek rájuk. Ez a túléléssel motivált pragmatizmus már akkor megmutatkozott, amikor az ott élők a 10. században lerombolták az Isonzón átívelő római kori kőhidat, hogy ily módon parancsoljanak megálljt a kalandozó magyaroknak. Ennél a pontnál azt se felejtsük el, hogy hány magyar család számára hordoz gyászos emléket a közeli Doberdónál vívott első világháborús ütközet! Mindenesetre a nagy történelmi körforgásban Gorizia tökéletesen vegyítette a latin, az olasz, a német, a római és a szláv-szlovén kultúrát. Neki a Habsburgokból nem négy, hanem öt évszázad jutott, bár a történészek szerint a település legboldogabb korszaka éppen Mária Terézia uralkodásának idejére esett. A napóleoni háborúk viszont jóformán a teljes pusztulást, a hanyatlást zúdították a városra, amiből azáltal kecmergett ki, hogy odaért az Osztrák Császárság déli végein épülő vasútvonal, illetve hogy jogegyenlőséget kaptak Bécstől a nemzeti kisebbségek. Az első világháború végén Gorizia olasz fennhatóság alá került, de csak azért, hogy egy világháborúval később évtizedekre szó szerint kettévágja a vasfüggöny, miután keleti felét a titói Jugoszlávia kapta meg. A túloldalt azóta is Nova Goricának hívják, szerencsére azonban az elválasztó vonal ma már csupán képletes. Annál is inkább, mivel a hatvanas években - egyáltalán nem véletlenül - Goriziában alakul meg a Közép-Európai Kulturális Találkozások Egyesülete, amelyből később önálló intézet lett. Az alapító atyák kiindulópontja az volt, hogy a földrész igazából azért vált megosztottá, mert a különböző kultúrák képtelenek voltak egymással kommunikálni. Azaz ha itt sikerül előrelépni, az kedvezően sugározhat ki más területekre is. Ennek megfelelően folyamatosan igyekeztek feltárni a régió közös gyökereit, olyan témák megvitatását tűzve napirendre az elmúlt évtizedek során az érintett országok szakembereinek közreműködésével, mint a kisebbségek helyzete Közép-Európában 1900 és 1945 között, az I. világháborút lezáró békeszerződések ügye, vagy a zsidó kultúra és Közép-Európa kapcsolata. (Mellesleg Goriziában mindig élt kisebb-nagyobb zsidó közösség.) Mindenkor azt a célt követték azonban, hogy a kultúra segítségével hidat emeljenek a politikában, azért, hogy ezáltal a térség népei újból rátaláljanak az egymás iránti érdeklődés és megértés szellemére. A hegyvidék és a síkság találkozásánál fekvő Gorizia, amely ma sűrítetten kínálja mindazt, amit közép-európainak tartunk, egykori virágzó mezőgazdaságának termékei közül manapság elsősorban kitűnő borokkal van jelen a világpiacon. Iparából jelentős a hajó, illetve bútorgyártás. A festői táj rengeteg - főként osztrák és német - látogatót vonz, ennek megfelelően fejlett a falusi turizmus, amelynek lehetőségeivel azonban a magyarok eddig csak sajnálatosan ritkán élnek. Talán az ő érdeklődésüket is jobban ráirányítja a környékre az a kiállítás, amely június 14-től szeptember 30-ig tart nyitva - részben a Budapesti Történeti Múzeumban, a Budai Várban, részben a Közép-Európai Kulturális Intézetben. Az előbbi helyszínen főként a sokszor viharos múlt emlékeit mutatja be, festmények, történelmi dokumentumok és más relikviák segítségével, míg a Rákóczi út 15. alatti épületben főként a jelenről igyekeznek képet adni. Egyébként ennek a tárlatnak egyik szegletében helyet kapott Nova Gorica is, alátámasztva azt a tételt, hogy előbb-utóbb „összenő az, ami összetartozik". Sz. L. 218
