Éri István (szerk.): Dokumentumok a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület létrejöttéről és 1991-1992. évi tevékenységéről - A Pulszky Társaság füzetei 1. (Budapest, 1993)
I. Előzmények, 1987-1989. (1-15. sz.)
nyilvánvaló hasonlóságok, azonosságok és különbségek figyelhetők meg. Azonos értékű és súlyú mindhárom területen a metodikai fogalomkörbe sorolható ismeretek (a nyilvántartási rendszerek stb.) összessége, a restaurálás, a közművelődés és általában a „kiegészítő fegyvernemek” együttese. De a levéltáros és könyvtáros egyetemi szak léte jelzi, hogy e két szakág homogénebb mint a muzeologia. Mindkettőben megvannak azok az egységesen megkívánt diszciplínák, amelyek a múzeumi területen hiányoznak. Ezért a könyvtáros és levéltáros egyesületi élet elsőrendű tudományos és szakmai kérdések fóruma lehet, ellentétben a muzeológusokkal. A három hagyományos „múzeumi tudomány” (régészet, művészettörténet, néprajz) mellett, a történettudomány és a különböző tudománytörténeti, művelődéstörténeti diszciplínákhoz kapcsolódó „szakmúzeumi tudományok” már önmagukban jelzik a különbséget. Ha ehhez hozzávesszük a természettudományi szakterületet a múzeumokban, ahol a „történetiség” fogalma is másodlagossá válik, igazán jól jelzi heterogén világunkat. Ezért a muzeológusok a muzeológiai metodika és „segédismeretek” tárgykörén kívül, a tényleges tudományos, szakmai tevékenységüket a különböző tudományos egyesületekben (Régészeti és Művészettörténeti, Néprajzi, Történelmi, Irodalomtörténeti stb.) fejtik ki, sokkal inkább kizárólagos jelleggel, mint például a könyvtárakban dolgozó irodalomtörténészek vagy a levéltárakban működő történészek. Itt megjegyezhetjük azt, amit jelen sorok írója már elmondott más alkalommal is, hogy a múzeumi szakterületen - a muzeologia fogalomkörébe tartozó metodikai stb. kérdéseken kívül -, tudományos diszciplínaként mint „közös tudomány” csak a művelődéstörténet fogható fel. Természetesen maga a művelődéstörténet is heterogén és sajátos tudományszak a történettudományon belül, de amit ez alatt ma értünk, az hasznára válnék a muzeológusképzésnek és a múzeumi tudományos-közművelődési tevékenységnek egyaránt. Ez hasznos lenne a „közös nyelv” érdekében a régésznek, a művészettörténésznek, a néprajzosnak, a történésznek (tárgyi világ), a tudománytörténésznek egyaránt, aligha válna kárára a természettudományok múzeumi képviselőinek vagy éppen a technikatörténészeknek. Ha viszont arra gondolok, hogy a muzeológus hivatásnak van szüksége az egyesületre, akkor mást javasoltam már korábban (kaposvári múzeumigazgatói értekezlet, illetve az Országos Múzeumi Tanács akkori főtitkáraként, megküldve a Művelődési Minisztériumnak, 1986. VII. 16.). Szükség lenne a ,Magyar Múzeumok Országos Szövetsége” létesítésére, tehát nem a „természetes személyek”, hanem a „jogi személyek” részvételével. A különböző fő- (és al-) hatóságok alá tartozó múzeumok, szakgyűjtemények, kiállítóhelyek, esetleg érdekelt szerkesztőségek (tanszékek) részvételével megszülető Szövetség valóban komoly súlyt jelentene, bizonyos intézményi háttérrel megfelelő anyagi alappal is rendelkezne. Erre számos külföldi példát találunk a nyugati országokban és hazai gyakorlatban más téren (pl. a Magyar Kórházszövetség a MOTESZ-en belül). A Szövetség ténylegesen lehetne a múzeumi terület globális „érdekvédelmi szervezete”. A muzeológusok érdekvédelmi szervezete - jó vagy rossz - egyénileg a szakszervezetekben formálódik meg, ezt nem veheti át jelenleg az egyéni tagok együtteseként a Muzeológus Egyesület. De áttételesen az intézményeket összefogó Szövetség e téren is nagyobb hatást fejthetne ki. Nem szólva arról, hogy átvehetné az Országos Múzeumi Tanácstól a szakmai bizottságokat (régészeti, muzeológusképzési stb.). Jó hátteret nyújthatna az Országos Múzeumi Tanácsnak, mint szakterületünk legfőbb, legfelsőbb szakmai testületének, a művelődési miniszter véleményező és tanácsadó intézményének. Természetesen e testület is csak akkor működhet eredményesen, ha erre igény van, a működéséhez megfelelő hatáskört kap és biztosítják a feltételeket. A Szövetség mindenesetre sok olyan teendőt át tudna venni, ami a Tanács működését a legfontosabb teendőkre, a döntéshozatal legközvetlenebb előkészítésére „korlátozhatná”. Végül olyan organizációt jelenthetne a Szövetség, amely átvenné a szép hagyományú, de inkább információs fórumként összeülő „Vándorgyűlésünk”, az Országos Múzeumigazgatói Értekezlet szerepét és azt állandóvá és hatékonyabbá is tenné. Félreértések elkerülése érdekében, a fentieket nem mint az Országos Múzeumi Tanács „lelépő” főtitkára (a megjelenéskor talán már kinevezik az új OMT tagjait) írtam, hanem személyes véleményemet fejtettem ki. Dr. Antall József főigazgató Semmelweis Orvostörténeti Múzeum (MÚZEUMI HÍRLEVÉL VIII. évf. 5. sz., 1987. május.) 9
