Protestáns Tanügyi Szemle, 1944
1944 / 2. szám - Dr. Ruhmann Jenő: A magyar irodalomtörténet úttörői
Dr. Ruhmann Jenő: A magyar irodalomtörténet írás líttörői. 31 hető munkákból müvének anyagai, amelyben nem a minőségi, hanem a mennyiségi elv volt számára irányadó, mert célja volt ad oculos demonstrare a külföld előtt, hogy igenis volt és van Magyar- országon szellemi élet, volt és van magyar irodalom. Éppen azért írta művét a nemzetközi tudományosság nyelvén, latinul, hogy azok is elolvashassák, akik nem értik nyelvünket. Pedig ö maga nemcsak szerette, hanem csodálta a magyar nyelvet, elegánsnak, férfiasnak, nagyszerűnek és hősinek nevezte művében, s keményen elítélte azokat a magyarokat, akik fitymálták hónuk nyelvét, a helyett, hogy művelték, csiszolták és finomították volna. Czvittinger müve itthon alig részesült valami figyelemben, s a német tudományos körök részéről is körülbelül annyi gáncsban volt része, mint elismerésben. Neki magának az irodalomtörténet művelése azon a felemelő, boldog tudaton kívül, hogy úttörő munkával ajándékozta meg nemzetét, nem hozott szerencsét. Altdorfból úgy menekült haza az adósok börtönéből, szülővárosában közöny fogadta, s magára maradva, ismeretlenül szállt sírba 1743-ban. Méltatlanság volna, ha művét a tudomány mai mértékével mérnök ; az úttörés ■érdemét azonban nem lehet elvitatni tőle : 31 évvel azután, hogy Morhof megindította a német irodalomtörténetírást, íme, akadt magyar tudós, aki meghonosította ezt az új tudományágat irodalmunkban, s megalapította a magyar irodalomtörténetírást. Ez nemcsak tudományos érdem, hanem hazafias tett is. Czvittingerénél is sanyarúbb sors jutott osztályrészül a magyar irodalomtörténetírás másik úttörőjének, a szintén evangélikus Piota- rides (eredeti nevén Kerekes) Mihálynak. Sem a nyomor, sem a gyenge testét emésztő kór nem tudta kedvét szegni, hogy megvalósítsa ifjúkori tervét, s megírja a magyar irodalom és művelődés történetét. A szegénységet már születésekor útravalónak kapta, de a tehetséget, a tudományos hajlamot, a minden akadályt leküzdő szívós kitartást s a szellemi munkáért való azt a rajongást is, ami a vérbeli tudós „character indelibilis“-e. Hogy összegyűjtse művéhez az anyagot, bejárja a német tudományos élet székhelyeit; éveket tölt Wittenbergben, majd kutat Wolfenbüttel, Hannover, Hamburg, Lübeck, Berlin, Drezda, Jéna, Lipcse és Halle könyvtáraiban, mindig szörnyű nyomorúsággal küzdve s elárasztva pártfogóit, barátait és jótevőit a könyörgő és rimánkodó levelek özönével. Megélhetésének éveken át az az ösztöndíj a legbiztosabb alapja, amelyben mint egykori jeles soproni diákot a soproni evangélikus gyülekezet részesíti. Németországból hazatérve a Felvidéken folytatja kutatásait, majd a gyűjtött anyaggal ismét visszatér Wittenbergbe. A nyomorúság, amely egész életén át olyan állhatatosan kíséri, most sem hagyja el, s ez akadályozza meg, hogy sajtó alá rendezhesse esztendők szorgalmas munkájával gyűjtött kézirati anyagát. Meg kell elégednie azzal, hogy nagy művének csak tervezete lásson nyomtatásban napvilágot, az 1745-ben Altonában megjelent s az irodalomban röviden Prolegomena néven ismert könyve. Ez a 240 nyomtatott lapra tér-
