Protestáns Tanügyi Szemle, 1944
1944 / 2. szám - Csaba József: Evangélikus iskoláink történeti öröksége
Csaba József : Evangélikus iskoláink történeti öröksége. 29 de nem veheti el hitét, egy tiszta művelődés építő vágyát, nagy örökségét : az evangéliumot, mindazt, ami örök és láthatatlan, és így <>z ellenség nem férhet hozzá. Az örökség másodszor arról beszél, hogy az egyházi iskola tanára nem hivatalnok. nem egy állami rendszer végrehajtó szerve, aki azért van ott, mert fizetésért alkalmazták. Az evangélikus tanár mandátumát a Szentlélektől kapja. Azért neveli, pásztorolja a gyermekeket, mert szereti azokat, akiket Isten reábízott. Nem külső látszatra dolgozik, hogy hivatalos látogatásoknál tündököljön. Munkájának nagyon sokszor nem is látszik az igazi eredménye, mert a lélekben elvetett mag növekedését csak az Isten látja. Sokszor kell elszenvednie mellőzést, sokszor megalázzák, mégpedig olyanok, akik ezt a magatartást intellektuális gőgjükben vagy anyagias gondolkozásuk szerint naivnak és idejétmúltnak gondolják. De munkáját ez nem befolyásolja, mert belső szenvedély füti a további munkára : belső, isteni parancs. Az örökség harmadszor arról beszél, hogy iskoláinkban a nevelés ,,minden egyebet kiváltó, alapvetően legelső gesztusa a diákok kíváncsisága volt, amely kíváncsiság kielégítéséről ők maguk gondoskodtak“ (Karácsony Sándor). Ilyen esetben a tanulásnak legtermészetesebb formája : a munkaközösség. Tanár és tanítvány közösen dolgozza fel a tanulmányi anyagot a szeretetteljes megértés atmoszférájában. A diák nem passzív vagy csupán receptív, hanem aktív és produktív az oktatásnál. Nem a sok mindenféle meddő adat ismerete a lényeges, hanem a belátás, az önálló ítélet, a szellemi fogékonyság, ahogyan Arany János vágyott tanulni: Isten, világ, ember : tiszta ész Nyitját ezekhez vágya feltalálni : De ami pár évezred óta kész, Belátta, hogy neki kell megcsinálni. . . Ő az egésznek bátran nekironta, Kileste hol foly az a finom ér, Melyen halad cselekvésérzet, eszme Habár egy szócska néhol kárba veszne... Aki így tanul, az nem elnyomott eredetiséggel és elhasznált idegekkel, hanem lelki szomjúsággal, friss látással és kezdeményező erővel hagyja el az iskolát. Az örökség negyedszer arról beszél, hogy iskoláink tanárai és diákjai mindig úttörők voltak, benne éltek koruk forrongó eszme- áramlataiban és minden korban, saját szellemi küzdelmeik árán alkották meg a maguk számára Európa és a magyarság szintézisét. A Habsburgok még hatalmi szóval sem tudták elzárni a protestáns ifjakat a protestáns szellem állandóan frissen buzgó európai forrásaitól : ha másképpen nem lehetett, álruhában szükdöstek ki a határokon, és a külföldi tanulmányozás folytonossága sohasem szakadt meg. Az örökség végül arról beszél, hogy iskoláink sohasem a kiváltságos gazdagok arisztokrata intézményei voltak, hanem egy olyan
