Protestáns Tanügyi Szemle, 1944

1944 / 9. szám - Fejes Sándor: Gondolatok a református iskola nemzeti és szociális neveléséről

Fejes Sándor: Gondolatok a rej. iskola nemzeti Ás szociális neveléséről 189

hozza az egykor alapítványt élvező öregdiák a hála adóját az Alma Maternek évről-évre, mint küldi el adományát szegény diákok segélyezésére. Annyit különösebb tanulmányozás nélkül is megállapíthatunk, hogy növendékeinkben rendkívül kevés a szociális érzék. Egy-egy örvendetes kivételtől eltekintve alig van meg közöttük az egymással törődés lelke és az iránt a nép iránt való szociális felelősség- érzés, amelyből kinőttek.

Egy most érettségizett kiváló volt nővéndékünkkel beszélgettem nemrégen. Kérdésemre elmondta, hogy orvosnak készül. Azt is kifejezésre juttatta, hogy nem álma holmi kis falusi doktorság. Oda szeretne emelkedni azok közé, akik ezreket keresnek szinte naponként. Megértettem a feltörekvő fiú őszinte megnyilatkozását. De amikor mégis megjegyeztem, hogy ki szeresse és szolgálja a mi szegény elhagyott népünket, ha még azok sem éreznek iránta felelősséget, akik" belőle csak az imént sarjadtak ki, nagyon elgondolkozott a fiú. Az volt az érzésem, többször kellett volna ezekkel a gyermekekkel erről a felelősségről szólanunk. Nem konjunktúra-lovagok ők, akik megszédültek a mai jobb elhelyezkedési lehetőség ígéretétől, mégcsak nem is nagyképű törtetők, akiknek megártott az eddigi siker, melyben az érdek az úr, s a szociális egyensúlyérzék fejletlen.

Ma különösen nagy veszedelmet jelent az efféle vakság és érzéketlenség. Mert eltekintve egyéb káros következményeitől, a nemzeti összefogásnak is az az egyik legfőbb akadálya. Fel lehet-e mérni annak a romlásnak a nagyságát, amit nálunk még mindig okoz a jobb ruha gőgje és a kevesebb kenyér keserűsége.

Megoldhatatlan kérdés, kényelmetlen kérdés, s mi több, a probléma feszegetőit mindjárt gyanússá tevő kérdés nálunk a szociális kérdés. Én sem akarom most feszegetni. De hiszek benne, hogy alkalmi iskolai gyűjtéseken, kényszerű adakoztatáson túl is van rá lehetőség, hogy ifjúságunk szociális érzékét alakítsuk. Mindennél fontosabb, hogy magunknak nevelőknek legyen egészséges szociális látásunk. Tudjuk azt, bogy amink van, az nem a mienk. Semmink sincs, amit nem úgy kaptunk volna, s amit nem azért kaptunk volna, hogy a közösségnek szolgáljunk vele. S próbáljuk meg ezt a látást ragályozni nevelői munkánkban. Ifjúságunk vigye tovább a bibliai sáfárság gondolatát, hadd értsék meg sokan : nem vagyunk a magunkéi. A tulajdon kérdésén is felesleges vitázni, hisz testestől, lelkestől, vagyonostól a Gazdának, Istennek vagyunk a tulajdonai. Mi lenne, ha ennek a legnagyobb szociális nevelő gondolatnak le mérnök vonni a konzekvenciáit, s már ifjúságunkat hozzászoktatnék mélyrenyúló közösségi nevelés által ennek az elvnek aprópénzre, gyakorlati keresztyénségre váltásához.

A szociális segítésre, egyáltalán szociális látásra, érzületre nevelésnek nincsen receptje. De fénye és melege lélekről lélekre száll. Árad-e belőlünk megértés, a közelhajlás, a nyomortanyaszerű diákszállásokra benézés és onnan kimenteni akarás lelke, a minden rendű és rangú magyar sorsáért, jövendőjéért aggódás lelke? Ha ez a lélek-