Protestáns Tanügyi Szemle, 1944

1944 / 1. szám - Harsányi Zoltán: Oláh Gábor, a tanár

Harsányt Zoltán: Oláh Gábor, a tanár

17

Gyula állapította meg, Babits Mihályra hivatkozva, hogy az írót egy nevelői láng is fűti, és ez a láng alig valamivel gyengébb, mint az írói becsvágy.

E sorok írója az irodalom szenvedélyes híve lévén és maga is nevelői pályán működve gyakran és hosszan gondolkozott ezen az érdekes összefüggésen és elmélkedései gyakran tértek vissza hajdani kedves tanárához, a magyar irodalom nemrég elhúnyt nagy alakjához, Oláh Gáborhoz. Néhány évig gyakorlatból ismerte, mint nevelőt,, és úgy érzi, az ő alakján mérhető le közvetlen és felejthetetlen tapasztalatai alapján az író, az alkotó és a nevelői tevékenység viszonyának érdekes problémája.

Egy bizonyos, a régi időkből ránkmaradt nevelői elmélet hallgatólagosan még mindig a józan egyszerűség, a minden kilengés vagy esetleges egyéni megnyilvánulás nélküli nevelőt állítják élőnkbe nevelői eszményként. Józanság és puritánság a külső és belső megjelenésben — ez a jó nevelő eszményképe. Az írók azonban köztudomás szerint is, ha valamire való írónak mondhatók és nemcsak bizonyos kor- vagy divatáramlatba beállított és népszerűsített mesterembereknek, ennek általában mindenben az ellenkezői szoktak lenni. — Elsősorban is nem szívesen tűrik egyéniségük korlátok közé szorítását, gondolataik szabad röptének megnyirbálását, és minthogy elsősorban művészek, és színt igyekszenek adni mondanivalóiknak és egyéniségüknek, mindenhez közelebb állhatnak, mint az egyhangúsághoz és a jellegtelenséghez.

Kétségtelen azonban az is, hogy a tanároktól megkövetelt magatartás nem feltétlenül elszürkülést jelent, és csak a személyiségek átlagának magatartásában tűnik annak, valamint tény az is, hogy az írónak nem feltétlenül szükséges egyéniségének színességét és változatosságát külsőleg is mindenáron kifejezésre juttatni. Sőt. Egy nagy német író megjegyzése szerint'művészként dolgozni kell és nem élni, mert az az író, aki arra törekszik, hogy művészként éljen elsősorban, már elvesztette művészetének hitelét. Az író tehát ebben a következtetésben is a legkiválóbb gyakorlati nevelő lehet, ha szellemi fölényét, művészi ízlését csillogtatva is, egyéniségét az iskola, a növendékek megkívánta keretek közé szorítja.

Nem csodálatos tehát, hanem ebből következik, hogy Oláh Gáborra úgy emlékszem vissza, mint a fölényes és kiváló tanár mintaképére. Nagyszerű ember volt, nagyszerű költő és nagyszerű tanár. Személyiségének ez a három lényege úgy kapcsolódik egymásba, mint a láncszem, és eredményezi kiváló nevelői egyéniségét. Néhány évig magyar irodalomra tanított — lehet-e nagyszerűbb feladat egy nagy magyar író számára, mint népének irodalmát, tehát szelleme megnyilvánulásának legteljesebbjét saját egyéniségén átszűrve adni tovább. Valószínűleg nagy igazságot mond az a megállapítás is, hogy irodalmat tökéletesen csak írók taníthatnak, mert ők élnek benne igazán az irodalom áramában, és nemcsak kívülről szemlélik azt, akár mint műélvezők, akár mint irodalom