Protestáns Tanügyi Szemle, 1943
1943 / 11. szám - Soós Béla: Az irodalom a református nevelés szolgálatában
■■ER Soos Brio: tr irodalom a református nevelés szolgálatában 247 keresztyén, vagy ha úgy tetszik, kálvinista, vagyis református „világnézetről“ van szó, s nem olyan egyénekről, akik hitben atyáik a fiataloknak, akikről el lehetne mondani : „Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelrnezvén az ö életök végére, kövessétek hitöket“ (Zsid. 13:7). Hogy már maga a világnézeti kérdés is milyen ellenkezést tud kelteni az iskolában, arra rendkívül jellemző példa a kiváló képzettségű, korán elhalt Makkai Ernő kolozsvári tanárnak vitája az azóta szintén elköltözött Nagy Károlyival, akkori teológiai tanárral (Református Szemle, 1911. évf.). „Egyházi részről az a vád ellenünk —fnondja Makkai —, hogy csak tudományt tanítunk és nem nevelünk az egyház számára, világi részről azért ócsárolnak, mert nem tanítunk tudományt, hanem csak az egyháznak nevelünk... A mi intellektuális karakterű nevelésünkéi megkívánja az intellektuális irányban evolválódó társadalom...“ S visszafordítva a vádat, az egyházat hibáztatja, mert nem értelmezi jól és nem teljesíti szociális feladatait, és „még annyit sem tudott megtenni, hogy az istentiszteletet a régi protestantizmus lelkivilágának megfelelő állapotból az újabb idők magosabb értelmiségű és műveltebb ízlésű intelligenciájának a lelki szükségleteihez alkalmazta volna“. Ebből a gondolatmenetből pl. az irodalomtanításra ez következnék : egy modern, szociális, intellektuális világ igényeinek megfelelő tanítás teljesen kielégítheti a legmesszebbmenő követelményeket. Nagy Károly válaszában figyelemreméltó elvi megállapításokat tesz. „A hívők gyülekezete nem társadalmi iskola, hanem üdv- és ennekfolytán elsősorban kultuszközösség; a lelkipásztor nem szociális néptanító, hanem elsősorban „bizonyságtevő“ arról, hogy „az evangélium (az Isten szeretetének a lelkekbe való kitöltetése) Istennek ereje minden hívőnek üdvösségére“; fegyvere nem az intellektuális felvilágosítás, hanem az Ige, amely sem nem kegyeskedő szólamok, sem nem frázisos, prédikációnak nevezett deklamációk, hanem kijelentés : a Jézus szívén, tapasztalatán keresztül ömlő s a mi lelkünk prizmáján átszűrődő napsugara az isteni szeretetnek. . . Istenben, Isten által, Istennek való élet és cselekvés.“ Ennek az Igének a hiányát rója fel az iskola hibájául. „Magyarországon ma csak a jezsuiták és apácák iskoláinak van sajátos karaktere, nevelési iránya, t.sak ott nem irtóznak a vallásos hatásoktól, csak ott becsülik meg a kultuszt is, mint jel lem képző erőt. Nálunk csak gúnyolódni tudnak felette. A kálvinista tanár nem bír otthon a lányával, s így zárdába adja, hogy ott neveljék tisztességre, alázatosságra, szerénységre. . . Kálvinista szellemért ma mind kevésbbé keresik iskoláinkat. Nem csoda, hisz tanáraink nagy részében is oly kevés van. Ami van is, a mi kevés vau is, egyháziasság inkább, mint valláserkölcsiség, a .magyar4 egyházat illeti inkább, mint a .glória Dei‘-t.“ Hagyjunk figyelmen kívül az eddigiekből minden negatívumot, ami esetleg érzékenykedésre is adhatna okot, s csak a pozitívumokat
