Protestáns Tanügyi Szemle, 1943
1943 / 10. szám - Csanády Sándor: Korszerű magyar irodalomtanításunk első lustrumának tanulságai
220 Csanády Sándor : Irodalomtanításunk tanulságai A didaktikai újítások, a módszertani eljárásoknak részben jó, részben káros és hátrányos vívmányai csak másodlagos jelenségek, bár néha a módszer diktátori mezt öltött. A didaktikai reformok is jórészben az új irodalomszemlélethez tapadó következmények. Irodalomtanításunknak nem váratlan, de mégis hirtelen és átmenet nélkül alkalmazott új szemlélete a középiskolában is : a szellemtörténeti elv, mely semmiképpen sem elvetendő felfogás addig, amíg nem pusztán irodalombölcseletként, nem önmagáért elégséges ok elveként jelentkezik. Kétségtelen, hogy a mai szellemtörténeti irányzat visszahatás, éspedig mint minden visszahatás, sok tekintetben igazságtalan és elfogult áramlat a múlttal szemben. Irodalomtörténetírásunk Czvittinger Dávidtól kezdve a mai napig ritkán tudott megszabadulni az idegen gondolkodás befolyása alól. Legerőteljesebben mutatkozik ez a hatás Kazinczynál, Heinrich Gusztávék filológizáló módszerében, legújabban pedig a szellemtörténeti iránnyal jutott irodalomtörténetírásunk idegen igézet alá. Maga Babits Mihály is — aki pedig nagy ellensége az „extra Hungariam“-féle felfogásnak — azt mondja, hogy szellemtörténészeink ifjú gárdája idegen igézet alatt áll. Irodalomtörténetírásunk útján, melyet az utolsó két században pontosan végigkísérhetünk, a magyar szellem, a magyar szemlélet fárasztó, életre-háláira menő küzdelmet folytat a nagy népek suprematiója ellen. Bátran mondhatjuk, hogy a kis népek szellemi és fizikai élete állandó és folytonos szabadságharc a hatalmasabbakkal szemben, de mert a szellemi birtokállományukat ritkán fenyegeti hirtelen vészé delem, akkor isleginkább a politikai élet folyományaként, ezért a figyelem ebben az irányban kevésbbé élénk és éber. Azonfelül bizonyos idő is szükséges ahhoz, hogy áttekinthető és megállapítható legyen a hatásnak területe, mérve és eredménye. Így az eszmélés sokszor elkésik. Visszatekintve Czvittinger „Specimen“-jéig, ma már látjuk, hogy a tudományos rendszerezés hiánya miatt lenézett ,,Magyar Atheners“ban találjuk meg legelőször az idegen hatásoktól mentes magyar szemléletet, a magyar irodalmi tudatot; ma már látjuk, hogy „A magyar literatura esméreté“-ben erősödött meg irodalmunk magyar öntudata, hogy itt találkozunk először irodalmunk nemzetnevelő céljával és a magyar nyelv jogának követelésével, a reformkor eme nagy programmjával; ma már látjuk, hogy Gyulai Pál, bár a világirodalomban kitűnő jártassága volt, mindkét lábával magyar talajon állott, s a magyar élet tényeiből ítélte meg és mérte meg nagy klasszikusainkat, azaz megteremtette a magyarszemléletű kritikát; ma már látjuk, mekkora jelentősége van Erdélyi János hitvallásának a népi költészet mellett; ma már látjuk, hogy Beöthy Zsolt patetikus irodalomtörténete nem érdem és haszon nélkül való, hogy tanárnemzedékekben növelte, gyökereztette és erősítette a magyar iro
