Protestáns Tanügyi Szemle, 1943
1943 / 8. szám - Vitéz dr. Bessenyei Lajos: Tudósképzés, tanárképzés
170 Vitéz dr. Bessenyei Lajos: Tudósképzés, tanárképzés. miniszter 1936. évi december 10-től december 16-ig munkálkodó országos felsőoktatási kongresszust hívott össze Budapestre, amelynek előadásait és egész vitaanyagát a következő évben, 1937-ben, három vaskos kötetben ki is adták.1 E mü harmadik kötete foglalja magában a „bölcsészeti, orvosi és műszaki szakosztályok“ munkálatait. Magam is résztvettem mint meghívott tag e kongresszuson, | de az előkészítő tanácskozásokon, mint a debreceni m. kir. áll. tanárképzőintézet igazgatótanácsának akkori egyik tagja, szintén közreműködtem, úgyhogy a tárgyalandó kérdés anyagát és részleteit közvetlen forrásból és tapasztalatból ismerem. A kongresszus bölcsészeti szakosztályán dr. Kornis Gyula elnökölt, és rövid megnyitó beszédében vázolta a magyar tanárképzés történetét s megállapította, hogy a „szakosztály tárgyalásainak főkérdése .az egyetemek bölcsészeti karának és a tanárképzésnek viszonya.“2 El lehet mondani, hogy minden magyar középiskolai tanár ismeri e probléma lényegét. Az egyetemek bölcsészeti kárán tartott előadások — legalább is túlnyomó többségükben — nem a tanárvizsgálatok anyagát tárgyalják, hanem az úgynevezett tudósképzést szolgálják. Egyetemi hallgató koromban pl. egyik évben a római irodalomtörténet is szerepelt heti három órában az előadott stúdiumok közt, amit természetesen mi, latin szakosok, mindnyájan beírtunk az indexünkbe, és ebből az első félév végéig csak a szakirodalom ismertetéséig, év végére pedig csak a legelső korszak letárgyalásáig jutott el a professzorunk, noha az óráit pontosan megtartotta. Az igaz, hogy egyes kérdéseket a legaprólékosabban kifejtett, de egyfelől ilyen adattömegre a középiskolában még megközelítőleg sincs szükség sohasem, másfelől az egész irodalomtörténetből lényegileg nem kaptunk semmit sem. Ezt egészen magunk erejéből kellett pótolni és megtanulni külföldi szakmunkák felhasználásával. Így jártunk a vizsgálati anyag többi részével is, úgyhogy kilenctized £ részében ezt minden egyes tanárjelölt maga szedegette össze nagy fáradsággal, sokszor hézagosán és fogyatékosán, nem egyszer téves adatokból, amiket csak később, gyakorlati tanítása közben, bírt helyesbíteni. Tehát azok az előadások talán — de csak talán — jók és hasznosak lehettek latin szaktudósok kiképzésére, de semmiesetre sem szolgálták latin középiskolai tanárok tanítását. És ez nemcsak a latin szakból volt így, hanem ugyanilyen helyzetet tüntetett fel nagyjából és egészében minden más szak is. Ez a helyzet uralkodott e téren a századforduló körül, amikor dr. Wlassics Gyula kultuszminiszter 1899-ben szabályzatot adott ki, amelyben a tanárképzés munkáját csak részben bízta a bölcsészeti karra, mert másik részét a külön létesített tanárképző előadásokra hárította át. De mivel ez a rendelkezés nem volt kötelező a hallga-1 „Magyar Felsőoktatás“, az 1936. évi december hó 10-től december hó 16-ig tartott országos felsőoktatási kongresszus munkálatai. Közzéteszi Hóman Bálint; szerkesztette Mártonffy Károly. 3 kötet. Budapest, 1937. * I. m. 3. kötet 9. lap.
