Protestáns Tanügyi Szemle, 1942
1942 / 9. szám - Palumby Gyula: Néhány szó a Diákkaptár mozgalomról
Palumby Gyula: Néhány szó a Diákkaplrír mozgalomtól.205 Kétségtelen az, hogy a Dikkaptár mozgalom a reformátusság középpontjából, éppen Debrecenből indult ki. Ma is nagyon sok iskolánk vezetőhelyen áll a mozgalom élén. Nem felel tehát meg a valóságnak az, hogy református, illetve egyházi iskoláink nem alkalmasak a kaptármunka végzésére. Valóság azonban az, hogy felekezeti iskoláink, éppen történelmi adottságaiknál és hitbeli sajátosságaiknál fogva, nem alkalmasak bizonyos sablon-munka végzésére. Nem tűrik az uniformizálást, nem bírják a rubrikázást és a lehetőséghez képest kerülnek minden felesleges adminisztrációt és külsőséget, ami bizony, valljuk meg, a mozgalom elterjedésével és megizmosodásával egyenes arányban duzzadt és növekedett. Ezért van az, hogy ahány felekezeti iskola, egyenesen annyiféle a diákkaptár, már amennyire természetesen az adott körülmények és lehetőségek között a mozgalom alapszabályai megengedik. Feltétlenül arra kell azonban vigyáznunk, hogy ilyen külső, végeredményében nem a lényegre vonatkozó helyzetek miatt, ki ne eresszük kezünkből a lehetőségek erszényét, és át ne játsszuk azt a más zsebébe, mint ahogyan az egynéhány mozgalommal már nem egyszer megtörtént történelmünk folyamán. 2. Amit eddig elmondottunk, érthetőnek látszik, igaznak azonban csak akkor, ha tényekből és tapasztalatokkal alátámasztjuk állításainkat. Szükségesnek látszik ezéit valamit először is a Diákkaptár mozgalom szervezetéről szólni. Az alapszabály szerint a kaptár vezetőtanárát az igazgató jelöli ki. Mindjárt a kiindulás nem egyeztethető össze protestáns iskoláink szellemével. A jó felekezeti diákkaptár ott kezdődik, amikor valamelyik tanár maga vállalkozik a munka végzésére. Mint ahogyan a gyermekek részéről a teljes önkéntesség, ugyanúgy a tanár részéről is a teljes önkéntesség és önzetlenség kell, hogy jellemezze a munkát. Hasonlóképpen nem kívánatos a túlságosan sok ,,patrónus“ és ,,csoportelnök“ választás sem, mert ez is csak azt jelenti, hogy a sok páilfogó keze között elcsúszik a dolog lényege. Körülbelül ugyanezt mondhatjuk a diákvezetőségre is. Még felsorolni is sok a különböző, bár megtisztelő, de cím- és jellegnélküli állásokat: fiókigazgató, pénztáros, ellenőr, cégvezető, ügyvezető, igazgató, föpénztáros és főellenőr, valamint a különböző előadók sokasága. Nyilván azért ez a sok megtisztelő állás, hogy minél több gyermeket belevonhassunk a munkába, illetve kaptárosdit játszva, minél több gyermekkel megszerettessük a munkát. Minden cím azonban csak üres külsőséggé zsugorodik, ha nincs mögötte tartalom. Egyfelől bizonyos munkamennyiség, amit végezni kell, másfelől pedig olyan személy, aki valósággal meg is fogja erős kézzel a munka ekéjének kétágú szarvát. Különben is, amikor a társadalmi életünkben is Istennek hála, egyre inkább a címek és rangok leépítése felé haladunk, éppen pedagógiai szempontból sem kívánatos ezeknek az ,,állásoknak“ a halmozása, még akkor sem, ha kifelé, mondjuk egy-egy újságriport számára bármilyen szépen és hangzatosán fest is. Hasonlóképpen nehézzé teszi a munka megszeretését és megszerettetését a sok könyvelés, levelezés és általában az, amiből a tanári
