Protestáns Tanügyi Szemle, 1942
1942 / 8. szám - Hazai irodalom
Hazai irodalom. Ligeti Ernő méltán szentel külön fejezetet Benedek Elek sajátos elhivatásának. Benedek Elek testesítette meg „a nagyobb egységen belül a székely gondolatot". Ezzel a kategorikus kijelentéssel, mely Benedek jellemzésére annyira talál, már maga a transzilvanizmus kérdése is meg van világítva. A fogalomnak sokféle magyarázatot lehet adni. Benedek Elek életében mindenesetre az volt a jellemző transzilvanizmus, hogy akkor jött haza szülőfalujába, mikor Erdélyből oly sokan eltávoztak. Nem foglalkozunk itt a magyar meseirodalmat megalapozó műveivel, nem a Cimbora c. kitűnően szerkesztett ifjúsági folyóirattal sem, melynek az Erdélyben serdülő nemzedékre óriási hatása volt, inkább a kalákagondolatot hangsúlyozzuk, mellyel a vajúdás és eszmekeresés éveiben szabad szervezetbe tömörítette az erdélyi írókat. Szólhatnánk még a Pen-klubról, a magyar-román kultúrközeledés terveiről és meghiúsulásáról. Mindez még eredménytelenségében is tanulságos jelenség. A humanizmus örök emberi értékei és a napi politika efemer érvényességei nehezen találkoznak egy síkban, különösen, ha történelmi eltolódások zavarták meg a harmóniát. Nincsen rá terünk, hogy külön analízisben foglalkozzunk Kuncz Aladár Fekete kolostorával, Tamási Áron Ábeljével, Nyirő József Üz Bencéjével, hogy mint eleven argumentumokkal világítsuk meg az erdélyi huszonkét év virágzó korát. Ha a Helikon az aurea mediocritást jelentette, tőle jobbra és balra voltak mozgalmak és orgánumok, melyek az Erdélyi Helikont is radikálisnak tartották (ilyen volt az Erdélyi Irodalmi Társaság és köre) vagy olyanok, melyek túl-konzervatívnak látták (a Korunk és munkaköre), s meg kell vallani, hogy Ligeti a legnagyobb polgári és írói tárgyilagossággal mond ítéletet ezekről a jelenségekről. Ligeti mindenesetre az aranyközépút embere: tisztelője a nemes magyar hagyományoknak, híve a haladásnak, annak a demokráciának, amely egyetlen fenntartó és megmentő életformája lehetett az elnyomott magyar kisebbségnek, s őszintén vallja be azt is, hogy egész világ választja el a baloldali világszemlélettől. Ez az őszinteség mindenesetre dicséretére válik az írónak, sőt éppen ez teszi őt képessé arra, hogy sine ira et studio mondjon ítéletet akár a Helikontól jobbra, akár balra történő jelenségről van szó, akár a magyarság olyan hatalmas szintézis-kísérletéről, amilyen a Vásárhelyi Találkozó volt, ahol Tamási Áron elnöklete alatt világnézeti különbség nélkül tanácskoztak az erdélyi magyar irodalmi élet tényezői, ahol a középosztály, a felsőbb osztály, a munkásosztály írói egyforma és magától érthető joggal szóhoz jutottak. Nem szólhatunk részletesen az erdélyi irodalmi életen végigrezgő kritikai hullámzásokról, az erdélyi-magyarországi gondolatkapcsolatokról s az utódállamokkal való szellemi érintkezésekről. Nem szóltunk magának a könyv írójának irodalmi és irodalompolitikai munkásságáról sem, melyről ő maga is tartózkodóan beszél. Annál inkább hatása alatt vagyunk ennek a műnek, mely a kortárs jólértesültségével és acélos hittel hirdeti, hogy az erkölcs elsőbbsége volt az, ami a kisebbséget igazán értékes népegyéniséggé avatta. Ez az elv hatotta át Gyárfás Elemér politikai művét, Krenner Miklós (Spectator) programmalakító tervezetét, Reményik Sándor líráját, Tamási elbeszélő művészetét vagy Kuncz Aladár irodalomszervező munkáját egyaránt. Az akadémikus Varga Béla, a tudós Kelemen Lajos, a historikus Bíró Vencel, a pedagógus Gál Kelemen ezért dolgoztak. Fiatalok és öregek, jobboldaliak és baloldaliak valamely ismeretlen erőtől kényszerítve ennek az elvnek jegyében találkoztak és így, csakis így tudták a szellem értékeit a lehetőséghez képest, sőt az akadályokat felülmúlva is átmenteni. Budapest. Dr. Kemény Gábor.
