Protestáns Tanügyi Szemle, 1942

1942 / 6. szám - Dr. Augusztinovics Elemér: Jegyzetek a megújhodott irodalomtanításról

Dr. Augusztinovics Elemér: Jegyzetek a megújhcdotl irodalomtanításról. 129

irodalomtanítás lényegét, viszont az is bizonyos, hogy egy ilyen munkát nem nélkülözhet az irodalomtanítás sem most, sem pedig a jövőben.

Bármennyire is az irodalom maga az, amely erőit esztétikai, erkölcsi, nemzetnevelői célok érdekében érvényesíti, még sem hisszük, hogy a puszta, kommentárok nélküli szövegtanítás (a francia példák nyomán egyre inkább térthódító szövegmagyarázat) az irodalomtanítás minden problémáját megoldaná maradék nélkül.

Az irodalomtörténeti kézikönyv második és terjedelmesebb része foglalná magába az irodalmat, azaz annak bő szemelvény-gyűjteményét. Itt azután nem volna szabad takarékoskodni a hellyel. Természetesen itt kellene érvényesíteni leginkább a kiválogatás észszerű* korszerű és célszerű szempontjait. Megint csak azt mondom, amit korábban : anyagot, anyagot és anyagot, amiből a tanár válogathat, amiből a tanuló tájékozódást kaphat arról, hogy mi is van az értékelések mögött, amiből a tanuló maga vonhatná el ítéleteit és juttathatná élményeit újabb és újabb felfrissüléshez és kiegészítéshez.

Nem kétséges, hogy a tanár nem elégedhetik meg a szemléltetésben egy mégis csak korlátozott terjedelmű, egyetemes szempontú gyűjteménnyel (hiszen előadásának anyagát egy egész könyvtárból hordja össze), viszont mégis csak kell egy olyan eszköz is a tanításhoz, amely annyi példányban van kéznél, ahány tanuló dolgozik együtt az osztály munkaközösségében, amit nem egyszer elővesznek óra alatt és még többet otthon a dolgozóasztalnál.

A magyar irodalomtanítás ma nem más, mint érvényesülni engedni a magyar géniusz teremtő hangját. Ez a tanári tevékenység azonban nem lehet sem pusztán esztétikai érzékeltetés, sem a nemzeti motívumok patetikus hangoztatása, hanem igenis nagyon alapos és kellően meggondolt ráeszméltetés nemzeti létünk legsajátosabb megnyilvánulására, az irodalomra. S ez a tanári munka nem maradhat meg pusztán érzelmi téren, mert akkor légüres térben mozog, nem elégedhetik meg az iskola szemináriumszerű gyakorlataival, mert akkor lemond az ismeretanyag megrögzítéséről, nem korlátozódhatik egyedül a tanár nagyon is hamar elfelejthető közléseire, mert akkor nagyon is megfoghatatlan marad, nem vállalkozhatni arra sem, hogy az irodalom minden megrezdüléséről beszámoljon, mert arra se ideje, se ereje nem lenne, de arra sem vállalkozhatik, hogy az irodalomtudomány minden jelentősebb adatát feloldja és közölje a tanulókkal. Mindez nem lehet az irodalomtanárnak a feladata. Mi hát? Az, hogy az irodalmat szólaltassa meg, de úgy, hogy az ne mozaikdaraboknak lássék, hanem állandóan fejlődésben levő, élő egésznek. Ez a feladat pedig csak úgy oldható meg, ha a kitűzött cél szemmeltartása mellett elegendő minőségű és mennyiségű eszköz áll a vezető rendelkezésére. (Tehát megfelelő tankönyv isi)

Ebben a munkában a legfőbb kívánság az, hogy a tanuló ne érezze benne a tanulás nehézségeit, a tanulás kényszerét, hanem örömmel végezze, állandóan élményszerűnek érezze, észrevétlenül formálódjék általa különb, tisztább emberré és öntudatosabb, jobb magyarrá. Ebben a munkában a tanárnak át kell alakulnia praeceptorból manuductorrá.

Tehát az irodalomtanítás sikere, hogy az tantárgyból nemzetnevelő eszköz legyen, a tanáron múlik, a tanár egyéniségén. Azt formálni vagy éppen megteremteni pedig nem lehet, csak segíteni.