Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 3. szám - Rezessy Zoltán: A nemzet napszámosai
Rezess y Zoltán: A nemzet nupsztunosai. 59 sáfárai; nemcsak a köznevelők, hanem a lelkipásztorkodó (azaz a néppel foglalkozó) papság, jegyzők, alkotó és alakító művészek, tudósok, azaz mindazok a rokonfoglalkozásnak, akiknek szolgálatuk fokozottan hivatásnak, a közösség szellemi értékeinek ápolására való elhivatásnak tekinthető. Akik nem magukért, saiát jólétük biztosításáért dolgoznak, hanem mindig elsőrangúan másért, a közösségért, a hit-, a nemzettestvérekért, az egyház, a nemzet jövőjéért, akik ápolói a nemzet, az egyház tradícióinak és felelős hordozói jövendő alakulásának. Akik előtt szent a nemzet irodalma, története, művészete, társadalmi és kulturális helyzete, és ezért nem ismernek fáradalmat vagy anyagi áldozatot sem. Ezek voltak azok, akik a plutokrata vagyonhajhászás világában gyűjtögették és ápolták szerényen és csendesen azokat a romolhatatlan kincseket, amelyekről a Megváltó beszél. Akik Bibliát fordítottak, templomokat emeltek, zászlókat szenteltek, falusi kocsmákban étlen-szomjan „Bánk bán“-t játszottak, a magyar föld és család elkótyavetyéléséért könyörögtek és harcoltak az árveréseken, didergő gyermekeket takartak be és tüzeltek életre az istenbizalom és hazaszeretet szent lángjával; míg mások vagyont, földet harácsoltak. így elrongyolódtak, leszegényedtek, maguk valóban a nemzet napszámosaivá lettek, ami egyszersmind a nemzet nincstelenjeit, alsórangúit is jelentette e korszak szemléletében. És ezek a szabadelvű korszakban, mint álmodozó, esernyős rajongók, lassanként teljesen kiestek a gazdasági cézárok küzdő, érdeklődő és értékelő köréből is. Mint szükséges rossz, mint elmúlt, romantikus idők ittfelejtett maradékai szerepeltek számukra, akik nem jöhetnek számításba, ha komoly közéleti, vagy társadalmi megmozdulásról van szó. Szalonképesek meg hogy lehetnének, hiszen talán egy jó öltönyük sincsen? Örüljenek a morzsáknak, melyek a gazdagok asztaláról az ölükbe hullanak. Hiszen a gyermek is kimegy már lassan a divatból, minek akkora nevelők. És így tovább. Ha tehát itt is a baj gyökerére akarunk tekinteni, nem áltathatjuk magunkat arra nézve, hogy nevelői hivatásrendünk és munkánk átértékelésére, helyesebben méltó felértékelésére is csak akkor számíthatunk, ha ez a világ- és társadalomszemlélet és értékelésmód gyökerében megváltozik, helyesebben teljességgel megfordul, s olyannak ad helyet, amelyik a szellemi munkában felismeri a felsőbbrendűséget s a közösségi munká- biui a közérdekübbet. Ha mindenekelőtt belátja, hogy a család és gyermek a nemzet legdrágább kincse, s a gyermek a nemzet jövendője, melynek sáfársága csak a nemzet kiválói, elhívottjai, mondhatnák szellemi géniuszai kezébe adható. Hiszen nemzetünk egész története arról tanúskodik, hogy a magyar kardjával akár fél-Európát is meghódította, de megtartani oly sokszor saját hazáját sem tudta, mert hiányoztak az ország belső katonái, a magyar nyelv, a magyar szellem, a magyar testvériség harcosai, akik egybefogták volna a testvérharcban széthulló nemzet tagjait. Egységes, öntudatos fronton harcoló katonák ezek a múltban soha nem lehettek, csak csodálatos hősök és mártírok, akiknek csak bukásukban lehetett győzelmük
