Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 2. szám - Megjegyzések
Az bizonyos, hogy a túlterhelés nem is annyira a diák oldalán jelentkezik nyomasztó erővel, hanem a lelkiismeretes tanárén. A tanár nem tudja összeegyeztetni a követelményeket a lehetőségekkel. És a tanár az, aki mindig megalkuszik. Mert bizony, akár ismerjük be, akár nem, a követelményeket a diákkal szemben leszállítottuk! A mai kérdve-kifejtő módszer mellett a legtöbb épeszű diák az órákon elsajátít annyit, hogy egy gyenge elégségessel át lehessen csúsztatni-. S át is csúszik! Vájjon melyik tanár merné állítani, hogy az egyes osztályokon, vagy az érettségin minden diák érdemelten kapja meg az elégséges érdemjegyet? Illetve legyünk pontosabbak : ha a tantervet és a tantervi utasítást, vagy az érettségi utasítást tartanók csak szemünk előtt, nem kellene-e kétszerannyi százalékot elbuktatnunk, mint amennyit szoktunk? Próbáljunk csak egészen „objektívek“ lenni egy-egy latin, egy-egy német, vagy mennyiségtani érettségi vizsgálaton! Nem vesszük-e észre, hogy egy-egy osztályban, ahol valamelyik tanár egész komolyan veszi a tantervi utasítás követelményeit, három másik tárgyból nem tudnak a diákok eleget? S azt hisszük, hogy ezt a diák nem látja, nem tudja? Lehet ennek nevelésügyi szempontból jó eredménye? Nyitva marad természetesen az a kérdés, hogy nem jobb-e a mai módszer a réginél. Hiszen mondhatja valaki, hogy ha nem is lesznek a mi diákjaink között sokan, akik a 30 éves érettségi találkozón recitálni tudják a Horatius- ódákat, vagy a trigonometriai képleteket, de érdeklődési körük sugara jóval nagyobb lesz, „problémalátásuk“ lényegesen erősebbé válik. De, vájjon, ad abszurdum vive a gondolatot: nem lenne akkor jobb a diákot pusztán a lexikonkezelésre megtanítani? Végeredményben az az érzésem, hogy van túlterhelés, ha ez a túlterhelés nem is a diákok'megrokkanásában, nem is a tanulmányi eredmény statisztikai leromlásán látszik meg. Veszedelmesebb ez a túlterhelés, mert felületessé, kapkodóvá, sekélyessé, lázas rohanássá, ideges hajszává teszi még a nevelésünket is, ami érzésem szerint föltétlenül meg fogja bosszulni magát nemcsak a most fejlődő generáció idegein és lelkivilágán, hanem ezen keresztül az épülő társadalmi rend szerkezetén is. Ezért én teljes mértékben helyeselni tudom a másik cikk irányát, a Törös László dr. fejtegetéseit. Csak ez a célravezető út az egészséges fejlődés felé. Le kell számolnunk őszintén a lehetőségekkel, és el kell hagynunk minden feleslegest tantervűnkből, hogy az emlékezet egyoldalú próbatételei helyett jusson a diáknak ideje a tárgyalt anyag megemésztésére, és jusson a tanárnak ideje a nevelésre is. És ha természetesen részletekben itt-ott más is a véleményem, mint a Törös László dr.-é, mégis örömmel üdvözlöm, mert példát mutatott arra, hogy gyakorló szaktanár is tud önzetlenül, elfogulatlanul, még saját szaktárgyai rovására is, nagyon megszívlelendő javaslatokat tenni. Szeghalom. Nagy Miklós. Az oktatói rend érdekképviselete. Ezen a címen jelent meg egy érdekes recenzió a múlt számban. A recenzió két tételére érdemesnek tartom visszatérni. Az egyik az* hogy a MA-TÉSz december 3-án tartott intézőbizottsági gyűlésén összesen nyolc tag jelent meg az elnökön kívül, pedig a tárgy- sorozat jelezte, hogy az oktatórend érdekképviseletéről lesz szó. Jellemző és elgondolkoztató tünet ez! Szerintem azonban nem arra mutat, hogy a tanárság és tanítóság nem akar érdekképviseletet. Inkább talán arra, hogy a MATESz által kezdett utat nem tartja célhozvezetőnek?! Mert december 3-án még nem volt korlátozás a vasúti forgalomban. De nem is tarthatja! Mert akkor, amikor az egész világon a fejlődés iránya az érdekképviseleti rendszerek kifejlesztése felé mutat, akkor, amikor a megnagyobbodott országban félszázezernél több nevelő érdekképviseletének a kiépítéséről kellene beszélnünk, amikor új, és talán sohasem látott átalakulások küszöbén felkészületlenségünk miatt ismét megkérdezésünk és hozzájárulásunk nélkül fogják átszervezni nevelésügyünket, akkor felsőházi tagság után szaladgálni, ahogy szokták mondani: szerény véleményem szerint igazán mosolyognivaló. Mert," vájjon, mit várhat a magyar oktatórend egy-két felsőházi vagy képviselőházi tagságtól? Hiszen tagadhatatlanul van ma is a felsőházban és a képviselőházban jó néhány tag, aki szereti a magyar oktató- rendet! Azt hiszem, hogy a magyar oktatórend érzi: nem lesz itt számára addig változás, amíg össze nem tud tömörülni egységes, harcos szervezetté, amely majd több mint 50,000 magyar nevelő kemény szavával nemcsak alamizsnáért fog könyörögni, hanem ki is tudja vívni a maga jogait. Szeghalom. Xaau Miklós.
