Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 2. szám - Kövendi Dénes: A túlterhelés kérdéséhez
Kövendi Dénes : A túlterhelés kérdéséhez. :i9 akinek cikkéi mély aggodalommal olvastuk : nem, mint szakemberek, hanem aggódunk azért, hogy utilitárius szempontok, társadalmi divatok, a gimnáziumi nevelés céljának félreismerése : lesüllyeszti középiskoláink nívóját. Állítjuk, hogy a mi elgondolásunk szerinti, humánus középiskola az életre nevel. Mert : mi az élet ? Csupán praktikus tevékenység-e (százalékszámítás, villanycsengő-javítás), vagy pedig élei, sőt : felfokozott élet az is, ha Beethowent hallgatunk, Platont olvasunk, érdekes „szóbeli“ egyenleteket oldunk meg, a modern fizika világképéről olvasunk? A gimnázium erre az életre : a szellemi munkában való gyönyörűségre s a szellemi értékek ebből folyó tiszteletére akar nevelni. így aztán egyik feladata mindig az fog maradni, hogy megéreztesse : az antik szobor, költő, filozófus közvetlen, örök emberi hangon szól minden kor és nemzet emberéhez, örök érzésekről, problémákról tökéletes formában. E végből azonban először a tanárnak kell az antikvitás leikébe elmélyednie. Ez sokkal komolyabb kötelesség, mint a ma divatos óravázlat-gyártás. S ha az iskolában is, mint költőt és gondolkodót olvastatjuk az antik írót : sohasem lesz tanításunk „unalmas“; nem a latin és görög miatt fog „elidegenedni az ifjúság az iskolától“. Magunk mindig azt tapasztaltuk, hogy tanítványaink szívesen és értelmesen számot adtak arról, amit a szöveg kapcsán elmondtunk : mi a humanitás? mi az antik istenek lényege? mik a Stoa és Epikuros tanai? Még a gyöngébbek is sokszor találó kérdésekkel vettek részt oly problémák megbeszélésében : mire való az áldozat? vájjon csak a „do, ut des“ elvén alapul-e, vagy lehet a túláradó hála, elragadtatás kifejezése is, végül az isten megjelenítése. (Ajánljuk kartársainknak Walter F. Otto „Dionysos“-ának idevágó fejtegetései!, valamint Kerényi Károly : „Die antike Religion“ (Pantheon-Yerlagl c. művének az áldozatról szóló részét.) Unalmas és túlterhelő a latin tanítás csak akkor, ha a nyelvtan Jelesleges részletein rágódik, s a felső osztályokban is ezt teszi céljává. Sajnos, újabban az utasítások is magyarázhatók úgy, hogy a főigazgatók a felső osztályokban is a mondattan aprólékos kérdezgetése alapján ítéljék meg a tanár munkáját. Pedig Dóczi Imre már 1892-ben hangsúlyozta, hogy a felső osztályban az irodalmi képzés, az antik világnézet a latin-görög tanítás célja. A mondattan redukálása terén tehát egyetértünk Törös dr.-ral. Ellenben nem hisszük, hogy szükségtelen volna az állami tankönyvbírálal e kívánsága: „Nem szabad elhanyagolni az antik istenvilágot.“ E nélkül nem lehet közeledni az antikvitás leikéhez. S itt bajok vannak. Éppen Révay József (a klasszika-filológus) — kit dr. Törös elismeréssel említ — nemrég a rádióban az antikvitás derűs elemeiről tartott előadásában az „Amphitrvo“- val kapcsolatban azt a banális felfogást hangoztatta, hogy az istenek szerelmei : afféle kópéság ; az istenek olyanok, mint mi, csak nagyobb arányokban. Pedig, midőn Plautusná! Amphitryo felesége Heraklest világra hozza, mennydörgés közben a ház felragyog, mintha aranyból volna. S Amphitryo boldog, hogy Juppiterrel osztozhatott, s hálásan áldoz neki. Tehát az antik ember megdicsőülésnek érzi, ha házát az isten ily leszállással tiszteli meg. Az egésznek értelme az, hogy rendkívüli ember, vagy teljesítmény nem lehetséges isteni beavatkozás nélkül. A nemző ősatya egyik lényeges vonása Juppi- temek. De az antik vallás úgy természeti, hogy egyben : szellemi is : Juppiter a szellemi rendnek is atyja. S fia : a Genius, az emberi nemző és alkotó erőt az animálistól fel a legmagasabb szellemi szféráig jelenti (akár a platoni Eros) :
