Protestáns Tanügyi Szemle, 1941
1941 / 4. szám - Hazai és külföldi irodalom
Hazai és külföldi irodalom. 115 hez, íme ez a magyar protestantizmus rebellis magatartásának, a kálviniz- mus vastagnyakúságának végső magyarázata. Megmondani az igazat, még ha be is törik a fejünk, ez a kálvinista kategorikus imperativus. Pedig elég gyakran betörik. A pataki diákok szerencsére nem voltak ennek a veszedelemnek kitéve, mert Csécsy professzor nem engedelmes alattvalókat, hanem saját lábukon járni tudó embereket akart nevelni, s tanítványait éppen őszinte s bátor szókimondásukért szerette leginkább. Ezek az erények a mi korunkban elég anakronisztikusán hatnak. Lehet, hogy az az embertípus, amely ezekből az iskolákból kikerül nem túlságosan hajlékony és síma modorú, amint ezt pl. az angol Macartney a tiszántúli kálvinistáról meg is állapítja. Sőt olyan megfigyelők is akadnak, mint pl. a román Jorga, akik szerint a kálvinista ember egyénisége komor és rideg. De aki közelebbről megismeri, mihamar rájön arra, hogy kissé talán érdes modora mögött a lélek önmagához való hűsége rejtőzködik, s ez egyúttal biztosíték arra, hogy ha előzékeny és udvarias — mert talán mégse mindig rideg —-, akkor szivélyessége nem az illemtan iránti tiszteletből származik, hanem valóban a lélekből fakad. Az Obsidio Patakiana szereplői valóban nem mindig tisztelik az etikettet. Tréfáik, rigmusaik a mai ízlés számára olykor túlságosan is vaskosak, azonban ne feledjük el, hogy az író több mint kétszáz évvel ezelőtti kort fest meg. Jól tudjuk, hogy a tizenhetedik században, tehát alig egypár évtizeddel korábban, Istennek hitvitázó szolgái sem használtak mindig választékos kifejezéseket, még kevésbbé várhatunk ilyeneket a pataki vásár közönségétől. A szerző igyekszik személyeit úgy beszéltetni és cselekedtetni, amint ez a kor műveltségi szintjének megfelel. Ez sikerül is neki, s az olvasóban alig egypár oldal után azt az illúziót kelti, hogy időben messze szállt vissza, s a múlt a maga igazi mivoltában elevenedik meg előtte. Ennek a célnak az elérésében a szerzőt kiváló elbeszélő készségén kívül a kor gondos tanulmányozása is nagy mértékben elősegítette. Annak a kornak, amelyről ír, nemcsak eseményeit, hanem a szellemét is igen jól ismeri. Emellett kitűnően ismeri annak az egyszerű magyar népnek életét és nyelvét is, amelynek fiai oly nagy számmal népesítették be a protestáns főiskolákat. Elbeszélésének legsikerültebb részei éppen azok a jelenetek, amelyekben az egyszerű emberekből összeverődött tömeget mutatja be. (A pataki vásár, a várostrom előtt a kollégium mellett tereferélő asszonyok stb.) Az Obsidio Patakiana mellett találunk a kötetben néhány debreceni diákhistóriát is. Ezekből a színes és eleven diáktörténetekből a századforduló nyugodt, békés és szinte probléma nélküli kora tükröződik vissza. A vallási harcok már rég elültek, a bennünket nyugtalanító szociális problémák pedig még akkor nem érték el a kollégiumi ifjúságot. Az élet, ha nem is a kollégium kapuja mögött, de mindenesetre a város falain belül zajlott le, s ami azon kívül történik, arról (a. 48 és 67 körül zajló pártharcodtól eltekintve) a kollégiumi ifjúság alig vesz tudomást. Ebben a megváltozott és szűkkörű világban mégis ugyanazokat a diákokat látjuk viszont, akiktől az Obsidio Patakiana- ban búcsút vettünk. Egyszerűek, természetesek, szeretik a dolgokat a nevükön nevezni, s bár a pataki ostrom óta több mint kétszáz év telt el, a műveltség nem gyalulta őket túlságosan egyformává és hajlédonnyá. A tanulásról nem sok szó esik ezekben a novellákban, de reméljük, ezekre a diákokra is áll az, amit Tóth József bácsi az „Utolsó nagybot.os“-ban mondott, az t. i., hogy „ha tanulni kell, sokat tanulnak“. Dehát a diákok sem élnek csak betűvel, hanem kézzelfoghatóbb táplálékkal is. Ezért, ha erre alkalom kínálkozik, nagyokat esznek és isznak, és hogy a szellem is megkapja a maga szórakozását, egymást vaskos tréfákkal szórakoztatják. Fehér Gábor diáktörténeteket írt ugyan, de mégis némileg a történetíró szerepét töltötte be, s nemcsak egypár vidám történetet mentett meg az elmúlástól, hanem egyúttal megörökítette a világháború előtti debreceni Kollégium szellemét is. Nyugodtan mondhatjuk, ezekben a történetekben jobban él a múlt szelleme, mint sok elvont fogalmakkal dolgozó történeti munkában.
