Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 2. szám - Dr. vitéz Bessenyei Lajos: Pótlás és magyarázat
48 Dr. vitéz Bessenyei Lajos : Pótlás és magyarázat. művelődés segítségével kel életre, hogy a maga egységében kibontakozva, a nemzetet hozza létre..s végül: „A nemzet kialakítására a történet évszázai és évezrei munkálnak, hogy napvilágra hozzák azokat a rejtett energiákat, amelyek ott alszanak a faj lelkének legmélyén, és várják a feltámadás ünnepi pillanatát. . . Amíg ezek az energiák életre nem kelnek és hatóerőkké nem válnak, addig a faj csak biológiai adottság marad, amelynek legfeljebb lelki diszpozícióiról lehet beszélni, de nem szelleméről.“ Mindezekből világos, hogy a nemzet voltaképpen -—lélektanilag kifejezve — az öntudatosult faj, tehát a nemzet kialakulásának az alapja a faj. Barankay szerint: „Ameddig a népiség fogalmát a fajiság értelmében alkalmazzuk, s mint ilyet párhuzamba állítva a műveltséggel, bizonyos előnyös különbségeket állapítunk meg az utóbbi javára, kétségtelenül helyesen járunk el“, később így definiál: ,,A nép elsősorban természeti, az állam jogi, a nemzet kulturális-erkölcsi fogalom, mindhárom a történetiség jellegzetes vonásaival az arcán.“ Mindezekből, amiket magam is elfogadok és vallók, következik, hogy a faj és nemzet közt csak fejlődési különbség van, sígy a fajiság, mely szintén a faj fejleménye, tulajdonképpen használható á nemzet helyett. De meg kell mondanom, hogy szándékosan írtam és mondtam a fajiságot, nem pedig nemzetet, mert nálam a hangsúly a fogalmaknál a természeti állandó adottságokon nyugszik, nem pedig az alkalmilag összeverődött és egybetevődött népi áthasonulásokon, amiket a nemzet fogalma nem zár ki. Ez nem jelenti a kilencszázéves szentistváni politika hagyományának, a soknyelvű országnak a tagadását, de viszont feltétlenül megkívánja a fajilag tiszta magyarság kétségbevonhatatlan uralmát Magyarország határain belül, ami pedig régóta nincs meg, és — sajnos — egyelőre csak ábránd. Nálam tehát a fajiság majdnem azonos a nemzettel, úgyhogy felfogásom szerint csak árnyalati különbség lehet a püspöki bírálat és az én álláspontom között, hiszen az vitathatatlan igazság, hogy „a református iskola... történelmileg magyar nemzeti szellemű“. Ezt a tényt négyszázados dicsőséges múlt értékelte a református iskola számára megbecsülhetetlen érdemmé. De ha ez az árnyalati különbség éppen az az elválasztó vonal, mely élesen elhatárolja a két álláspontot egymástól, akkor a magam véleményének támogatására szabad legyen rámutatni azon nép lélektani megállapításra, amit 1939, okt. 29-én Budapesten az országos református napok alkalmával az együttesen ülésező protestáns tanügyi alakulatok értekezletének elnöki megnyitójában így összegeztem : „azok a lelki irányvonalak, melyek a magyar protestantizmus útját jelölték, igen nagy részben azonosak a magyar néplélek ösztönös és örökletes sajátságaival. Az egyéni szabadság rajongó szeretete, a hallgatag és szűkszavú magába- zárkózottság, az egyszerű és cifraságot kerülő külső és belső megnyilatkozás, az egyenes és igazságot kedvelő szókimondás és általában véve az ázsiai végtelen pusztákon évezredeken át kóborló ősnépnek minden érzelmi, értelmi és erkölcsi tulajdonsága annyira megegyezett
