Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 11. szám - Megjegyzések
Megjegyzések. 303 ki lesz az, aki megszabja a feltétlenül szükséges és elhagyható anyagrészek mennyiségét és mibenlétét. Hiszen amit X fontosnak vél, azt Y mellőzhetőnek tartja és viszont. Az egyes tanárok ízlése, tanulmányai természetszerűleg magukkal hozzák azt, hogy egyik anyagrészt a másik rovására kiemelve esetleg kelleténél bővebben tárgyalják. (Ki ne ismerne Petőfit, vagy Adyt imádó tanárt, elektromosságrajongót, irodalomban is folyton nyelvészkedőt stb.) Kell, hogy az ilyesminek túlzássá fajulásával szemben gátat vessen saját tárgyilagosságra törekvése, a felsőbbség ellenőrzése, de főként a helyeselt és elfogadott tankönyv. Ámde ki írhat, ki szerkeszthet tehát olyan könyvet, amelyik a szaktanárok 80-—90 százalékának helyeslésével találkozik s igényeinek megfelel? A felelet egyszerű : egy ember nem, kettő sem, hanem irhát a tanárság s egybeszerkesztheti egy megfelelő szakember. Ezt a munkát pedig úgy képzelem el, hogy minden (mondjuk például protestáns, magyar nyelv és irodalom) szaktanár, aki, teszem azt, több éven át tanított már felsőbb osztályokban magyart, leírná véleményét egy ideális magyar irodalomtörténetről. Felsorolná, mely részeket hagyna cl a régi anyagból, melyeket szűkítene s mily mértékben ; miket venne fél az új irodalomból s hogyan. Kidolgozna változatosan egy-egy tárgykört, egy témát részletesebben is. Elsorolná véleményét, tapasztalatait az eddigi könyvekről, elképzeléseit az életrajzok, méltatások, felveendő olvasmányok s egyéb kérdések felől. Ezeket az egyes tanároktól befutó röplapcsomókat egyidőben kijelölt, néhány tanárból álló szakbizottság átnézné, megbeszélné, s közülük egy önként vállalkozó, vagy kisorsolt szakember kidolgozná. A szerkesztő rátermett egyén és gyakorlattal bíró pedagógus lenne, tehát például nem olyan (bár minden tekintetben kiváló, tehetséges és szépkésziiltségű) kezdő, akinek kellő tapasztalata, gyakorlata még nincsen, sem olyan kimagasló szaktudós, egyetemi tanár, aki soha nem tanított középiskolában, vagy ezekhez hasonló más, ambiciózus, egyéb téren kitűnt egyén, hanem olyan évtizedes gyakorlattal bíró középiskolai tanár, igazgató, vagy egyetemi professzor, aki a szaktárgyat legalább 6—8-szor tanítotla azon az évfolyamon, melyre a könyv készül s ugyanannyiszor (ha ilyen tárgyról van szó) érettségiztetett is belőle, végig is vitte azt a középiskolán és egyénisége, tudása, írói készsége, eddigi működése garancia arra, hogy a könyv minden tekintetben megfelelő lesz. De még így is csak az említett bizottság átvizsgálása s esetleges igazításai után kerülhetne a könyv konventi, miniszteri jóváhagyásra, illetve kinyomatásra. A fentebbi mondatok mögött egyáltalán nem húzódik meg semmiféle célzás senki irányában, hanem csak az az őszinte kívánság, hogy minél előbb, minél jobb és minél olcsóbb, minél hasznosabb és lehetőleg minden tanár által kedvelt tankönyveket adhassunk tanulóink kezébe itthon s az Isten kegyelméből visszatért részeken. Ennek fontosságát ma nem kell hangsúlyoznom kartársak előtt. Aki pedig a kivitelt igen bonyolultnak tartja, annak csak a következőket felelhetem: 1. Mindent meg lehet csinálni, ha nagyon akarjuk ; csak áldozatos ügyszeretet, komoly munkakedv kell hozzá. 2. Felesleges attól tartanunk, hogy ebből egy minden egyöntetűséget nélkülöző káosz lenne. (,,Si licet exemplis in parvis grandibus úti“ — amennyiben Homerosék is így gondolkoztak volna a trójai mondakör különböző vidékén termett darabjainak egybeszerkesztése előtt, sohasem született volna Ilias és Odysseia.) 3. A fejlődés útja már úgyis ez. Régen egy szerző csinált több tankönyvet, aztán két szerző egyet, mostmár három, négy áll össze közös munkára, mert „több szem többet lát“ és „összetett vállal erős a sokaság“. Minél több lesz a szem, annál kevesebb hibát fognak találni a kötetben más szemek ; minél több a váll, annál könnyebben és biztosabban viszi a terhet a kívánt célhoz. Mindenek előtt tehát meg kellene közösen állapítani azt, mely osztályok mily szakkönyveinek kicserélésére volna az idők múlása folytán legelőször
