Protestáns Tanügyi Szemle, 1940

1940 / 11. szám - Dr. Horkay László: A református tanár és hivatása

296 Dr. Horkai/ László : A református tanár és hivatása. Nem látjuk be, hogy a vallástanárnak nem ilyen alkalmi segítségre van szüksége, hanem állandó munkatársakra. A segítés különben is gyanús szó e téren. Segíteni annak kell, aki maga vagy nem tudja, vagy nem bírja munkáját végezni. A vallás­tanárnak akkor kellene segíteni, ha a vallásosság és kegyesség ápolása egyedül az ő privilégiuma volna, amihez másnak, a többi tanárnak semmi köze, s amit ő egyedül volna képes elvégezni, ha erre alkalmas, ellenben jóakaratú segítségre szorulna, mihelyt feladatára csak kevéssé alkalmas. Ez a hiba éppen, hogy ma a kifejlett szakrendszernél haj­lamosak vagyunk arra, hogy a vallásos nevelést kényelemszeretetből kizárólag a vallástanárra hárítsuk. Az ő szakja ez, mondjuk, s amint nem szeretjük, hogy más a mi szakmánkba beleszóljon, vagy szemér­mesen úgy gondoljuk, hogy nekünk sem ildomos a vallástanár szérű­jébe belekaszálnunk. A vallásos nevelés azonban nem kizárólagos és egyedüli joga a vallástanárnak, mint amilyen privilégiuma például a matematika igazságainak átadása a számtan-fizikusnak. A vallásos nevelés ugyanis, mint minden nevelés általában, jó példaadás. Az ifjúság vallásos nevelésére nem elég a vallástanár tüze, lelkesedése, jó példája, ahhoz a többi tanárnak megértő készsége, munkatársi jó szolgálata szükséges. És a vallástanár természetszerűleg csak örül neki, ha minél nagyobb számban talál ilyen Isten leikétől érintett hű munkatársakra. Református iskola szellemét ugyanis nem egyedül a vallástanár, vagy az igazgató jelenti, hanem az összes tanárok együttműködő akarata. Református iskola csak akkor és csak úgy tölti be igazi hivatását, ha minden tanára a vallásos kegyességnek és istenfélelem­nek sugároztatója. Református iskolát és általában minden felekezeti iskolát nemcsak egy embernek a kegyessége éltet, hanem az összes tanárok Isten előtti alázatos meghódolása. Erre azonban — helyesen mondta Soós Réla említett előadásában — saját magunkat is nevelnünk kell, hogy először magunk igyunk a vallásos élet, a hit üde forrásából, hogy aztán más szomjúságát is csillapíthassuk. Ekkor belátjuk, hogy nem elég, ha a református tanár tanítás közben beszúr itt is, ott is egy-egy mondatot, egy-cgy kegyes szólamot: íme ezt is az Isten tette! Mert mit ér a kegyes máz egy-egy mondatban, ha a tanár élete, maga­tartása egészen mást beszél, ha életéből, példaadásából nem árad a Krisztussal-járás boldogsága. A református tanárban hiányzó missziói lélekről beszéltem cik­kem elej én. Az elmondottak után mindenki láthatja, nem arra gon­doltam ezzel, hogy a református tanár az órán, ahol másvallású tanítványok is vannak az óráján, végezzen lélekhalászást református egyháza számára. Távol legyen! De legyen az ő Urának bizonyság­tevője az órán is, főképpen pedig életével és az egyháza által nyújtott alkalmak (istenitisztelet, úrvacsoravétel stb.) megbecsülésével legyen példa úgy a hívek, mint a rábízott ifjak előtt ,,a beszédben, a maga­viseletben, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban“, mint

Next

/
Oldalképek
Tartalom