Protestáns Tanügyi Szemle, 1940
1940 / 11. szám - Dr. Horkay László: A református tanár és hivatása
294 Dr. Horkai] László : A református tanár és hivatása. a tanároknál legtöbbször egyáltalán nem nevelte rá nevelőit hivatástudatukra. Pályázatot hirdetünk ma tanári állásokra, megnézzük az illető oklevelét, megfigyeljük megjelenését, de o hivatalos egyház egyáltalán nem kérdez azután, hogy az illető vállalja-e azt a kötelezést, amit református tanár mivolta jelent? S egyházunk megválasztása után sem próbálja meg az illetőt misszionálni, református tanári hivatás- tudatára ráébreszteni. így aztán választunk tanárokat, akik a legtöbbször igen jó tanárok, szakjukat a legteljesebb megelégedésre ellátják, még a csendes egyháztagsággal járó kötelességeknek is meglehetősen eleget tesznek, de nem igazi református tanárok, akik jóban-rosszban egyeknek tudnák magukat egyházukkal, s akik boldog önérzettel tennének vallást a gyülekezet és az ifjúság előtt egyházhűségükről és vallásos kegyességükről a legszentebb felelősségérzettel és a legvonzóbb példaadással. Mert a református tanár számára még az sem elég, ha ő maga jó csendes egyháztag, neki ugyanis az a szent hivatása, hogy ne csak maga legyen jó egyháztag, hanem másokat is istenfélelemre és kegyességre neveljen. Tanáraink a legtöbbször nem tehetnek róla, hogy vallásról, egyházról a régi liberális gondolkozásnak megfelelően vélekednek, hiszen legnagyobb részben ebben a légkörben nevelkedtek, és csak távolról szemlélői annak az ébredésnek, amely mostan egyházunkban gerjed, így aztán vagy azzal a jelszóval, hogy a vallás mindenkinek legbensőbb magánügye, vallásos életükkel egészen a négy fal közé, „behajtott ajtók mögé“ vonulnak vissza, a leggondosabban óvakodva attól, hogy abból bárki is bármit megláthasson, vagy pedigfejlett kritikai érzékeikkel annyira látják a minden földi egyházban meghúzódó gyarlóságot, hogy maguk számára alakítanak ki bizonyos egyházak felett álló egyéni vallásosságot, amely lehet ugyan végtelen türelmes saját egyházával szemben is, de arra nem alkalmas, hogy egyháza számára jó és missziói munkára serkentsen. Az ilyen tanár nem érti meg, hogy a földi egyház lehet gyarló edény, de a még oly gyarló edényben is Isten közöl áldást a hit által velünk, emberekkel. El lehet mondani, hogy a földi egyház a láthatatlan, igazi egyháznak sokszor gyarló képe, de ebben az egyházi közösségben épülünk egymás hite által, s ez a .közösség éltető eleme egyúttal az egyéni buzgóságnak is. Most az erdélyi felszabadulás kapcsán látjuk, hogy nagy magyar megmozdulásokkor érzi át az ember igazán magyar mivoltát, ugyanígy egyházi közösségben élheti az ember igazán — egymás hite által lelkesítve — a hitélet teljességét. Tanáraink nem tehetnek róla, ’ hogy a vallásban legtöbbször avult dogmarendszert látnak csupán, akik előtt a vallás legfontosabb kérdése az, hogy a Mózes első könyvének teremtéstörténetében azt a hat napot hogyan is kell hát érteni, vagy valahogy kimagyarázni, hogy a vallásos hit sérelmet ne szenvedjen? Mert egy rideg kor ilyen kérdések feszegetésében kereste a vallásosságot. Holott nem az a lé
